A Himnusz zenéjének története

Nincs olyan magyar, aki ne lenne büszke nemzeti himnuszunkra, ne érzékenyülne el, amikor valamilyen ünnepélyes eseményen dallama felcsendül.  Nélküle elképzelhetetlen egy győzelem, újév, nemzeti ünnep vagy akár egy tanév megnyitója.

Pedig a magyar népnek a 19. századik nem volt himnusza, a különböző keresztény felekezetek más és más néphimnuszokat énekeltek az ünnepeken. 175 évvel ezelőtt, június 15-én nyerte meg Erkel Ferenc a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot.

A Szózat sikere láttán felbuzdulva 1844-ben Kölcsey Ferenc versének megzenésítésére is ily’ módon hívták a kor legjobb zeneszerzőit. A Szózat zenei pályázatán Erkel Ferenc azon egyszerű okból nem indult, mert ő a pályamunkákat elbíráló zsűri tagja volt.

Amikor kiírták a Himnusz megzenésítésére a pályázatot, Erkel ez alkalommal nem volt meghívva a bíráló bizottságba. Nem lehet tudni, vajon azért nem, mert maga is pályázni akart, vagy egyszerűen nem kérték fel, és ezért döntött amellett: elindul a megmérettetésen.

Idősebb korában a neves zeneszerző úgy emlékezett a Himnusz születésére, hogy esze ágában sem volt pályázni. Ezt egy történet szerint Bartay Endre – aki a pályázati felhívást aláírta – nem hagyta annyiban. A határidő letelte előtt egy nappal fogta Erkelt, és bezárta a színház egyik zongorás szobájába. Mellé tett egy tollat, tintát és kottapapírt, majd kijelentette: addig nem engedi ki, amíg meg meg nem írta a Himnusz zenéjét. 

A zenetörténészek szerint mindez csak városi legenda, szerintük Erkel műve már hónapokkal a határidő letelte előtt elkészült.

Az viszont tény, a ma énekelt himnusz már nem teljesen azonos az eredeti verzióval, Erkel  ugyanis sokkal gyorsabb tempójú zenét komponált.

1844. június 15-én a bírálóbizottság – amelynek Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede is tagja volt – tizennégy beérkezett pályamunka közül Erkel Ferenc Himnuszát nyilvánította győztesnek. A Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban Erkel vezényletével, amely színháznak egyébként a karmestere volt.

A 19.század közepén még felváltva énekelték a Himnuszt és a Szózatot a magyarok az ünnepekkor, de az 1850-es évekre már előtérbe került a Himnusz. A dallama a trianoni béke után változott meg,  sokkal tragikusabbá vált azáltal, hogy lassabb tempóban csendült fel. 

De még Trianon után is sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Himnusz méltó helyére kerüljön a magyar nemzet életében. Hivatalosan csak 1989-ben vált nemzeti jelképpé, de az új alaptörvény I. cikke már kimondja: „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”.

Gárdonyi Géza: Aranymorzsák című könyvében Erkel Ferenc és a Himnusz története imigyen szól:

A szózat meg a himnusz

Egy nyári estén nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott.

A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.

Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem), és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.

– Hallja, elnök úr? – mondottam kifelé intve, csupán, hogy mondjak valamit.

Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett.

A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett.

– Klamperozás.

Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt.

Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.

Akkor hozzám fordult az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, csendes hangján:

– Az ilyen kisasszonyok gyorskezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.

Megvető oldalpillantás. Én magamban hálát adok az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perc mulva folytatja.

– Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.

– Hát nem volt mestere a zenének?

– Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti színháznál, minden szerzeményét velem iratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.

– Úgy-e az a legremekebb munkája Egressynek?

Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk.

– Semmi, – felelte az öreg úr. – Nyomorék gyereke Vörösmartinak is, Egressynek is.

Azt hittem elsülyedek.

Néha túlságosan keserű volt az öreg úr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is figyelemre méltó.

Folytatta:

– Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mingyárt az elején így kezdi: Hazádnak ren… Mi ez: a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (S az öreg dúdolta):

Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti?

Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el, azután csöndesebb hangon folytatta:

– Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András:

Felhí, és azt mondja odafenn: – Írtál-e himnuszt?

– Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.

– Hát ő megírta már?

– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.

– És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?

– Micsoda szándékosság?

– Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.

– De ha nem is akarok.

– Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét mulva milliók ajka zengi vissza és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

– Ezt mondva, – folytatta Erkel, – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.

– Csináld meg rögtön.

– De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.

– Meg kell csinálnod!

– Nem lehet. Késő már!

Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:

– Alásszolgája.

Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!

Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.

És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.

Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.

Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.

Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyujtom.

Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.

Elkezdjük.

A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.

Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.

Ez már előre hatott.

Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.

És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.

Az enyim volt a dicsőség.

Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!