A pünkösdi egyház új dalt énekel

A legértékesebb dolog, amit a Zsoltárok tesznek velem, az, hogy ugyanazt a gyönyörűséget fejezik ki, mint ami Dávidot is táncra késztette

– írta C.S. Lewis, akinek szavai mögött elgondolkodtató igazság húzódik meg. Egy olyan folytonosságra utal az író, amely az annak idején keletkezett, Istent dicsérő költeményekbe engedi bekapcsolódni a ma emberét – minket. Hogy jobban láthassuk az előbbi kijelentés mélységeit, érdemes körbejárnunk, hogy a Bibliában milyen helyet foglalnak el a zsoltárénekek.

Az ének kifejezést Mózes hálaénekével kapcsolatban használja a Biblia első alkalommal. Az Egyiptomból való kivonulás után, a Vörös-tenger túlsó partján járunk – a megmenekült választott nép énekéről van szó. Győzelmi és diadalmas hálaénekről Istennek, aki erősebb mindenkinél.

Mózes nemcsak mint törvényalkotó próféta, hanem mint énekmester is megjelenik a zsidó hagyományban. Nővérét, Mirjamot mint zsoltárköltőt, himnuszköltőt említi az Ószövetség.

Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa kifejti, hogy tulajdonképpen az összes zsoltár ilyen mózesi hálaéneknek tekinthető. A történelmen átívelő távlatokat pedig a Jelenések könyve adja meg számunkra, ahol az apokaliptikus képben a Bárány trónja előtt éneklik a Bárány és Mózes énekét. Ebből következően

minden dicsérő ének mércéje és alapja a mózesi ének, amely a zsidó nép sajátjának mondható kincs, de amelyet a kereszténység nyomban átvett

– írja a liturgiáról szóló könyvében Benedek pápa.

A korábbi egyházfő rámutat: maga a Szentlélek az, aki először Dávidot, aztán általa Izraelt és az Egyházat énekelni tanítja. Igen, az éneklés mint olyan – a közönséges beszéd meghaladásaként – egy pneumatikus esemény.

Az egyházi zene, mint „karizma”, mint lelki adomány születik meg: ez az igazi „glosszolália”, az új, a Lélek által adott „nyelv”.

Mindenekelőtt ebben jön létre a hit „józan részegsége”. Részegség, mert a hit a puszta racionalitás minden lehetőségét meghaladja. Ez a „mámor” azonban mégis józan marad, mivel Krisztus és a Lélek összetartoznak, és mert ez a részeg nyelv mégis egészen a Logosz fegyelmében marad, egy olyan új irracionalitásban, amely minden szón túlmenően az Egyetlen ősigét szolgálja, aki minden értelem alapja – utal a pápa a pünkösdi esemény egyházi zenében történő megjelenésére.

A Bibliában az említett ének kifejezés mindig pengetett vagy húros hangszer által kísért éneklést (héberül ’zamir’) jelöl. Pál apostol, amikor zenéről beszél, több hangszer harmonikus együtt zengésére utal. Ebben minden hangszer megtalálja a maga helyét.

„Az Újszövetségben a zene mint symphonia (szünfoné, szünfonia, azaz együtthangzás, összhang) szerepel, mely mindenféle zeneszerszám összhangját jelenti. Lukács evangéliumának a tékozló fiúról szóló történetében a megtérő fiút nagy lakomával ünnepelték, majd elkezdtek mindenféle hangszeren játszani – ezt Lukács egy szóval fejezi ki: symphonia jött létre. Későbbi használatában

a symphonia a hit belső tartalmának kifejezése és aktusa lesz: összhang az ember és Isten közötti párbeszédben. Az emberi cselekvés összhangja Isten Igéjével.

Az efezusi és a kolosszei közösségeknek írt levelében Szent Pál az éneklésre buzdít, szellemi énekre, amelyet a dicséret jellemez. Pálnál tehát megjelenik az ókeresztény alapeszmény, miszerint a közösség összetartó ereje abban mutatkozik meg, hogy hogyan énekelnek – írja Sztankó Attila egyházzenész pap.

Ehhez kapcsolódóan nagyon érdekes felfedezni az Apostolok Cselekedeteiben található „one accord” kifejezést, amit a magyarban az „egy szív, egy lélek” szavakkal fordítottak: „All these with one accord were devoting themselves to prayer, together with the women and Mary the mother of Jesus, and his brothers”.

Amikor Szent Lukács az egységben lévő egyházról beszél, akkor az „akkord” kifejezést használja az angol, amely együtthangzás, ahol mindenkinek megvan a maga csodálatos karizmája, feladata. Zenéről szól mindez. Az Egység muzsikál.

A háromszemélyű egy Isten minden bizonnyal ennek a harmóniának az eredete, ma is éltető forrása. Az igazi dicsőítő zene Isten zenéjéből, Isten harmóniájából meríti akkordjait, amelynek dinamizmusát, illetve a mózesi ének archetípusához való kapcsolódását a mai ember számára is a Szentlélek ajándékozza.

Jézus anyja, Mária, éppen ennek a Szentlélek vezetésére történő ráhagyatkozásnak a hibátlan példája. Nem véletlen, hogy az angyali üdvözletet követően ő maga is dalra fakad, illetve ott látjuk a pünkösdi egyház „egy szív, egy lélek” közösségében.

Mária az egyházban a tökéletes dicsőítő mintaképe. Tökéletes, mert az ember üdvösségét akarja: minden pillanatban Jézust adja a világnak, hogy általa a világ üdvözüljön. Mindezt a Szentlélek szellemi vezetése alatt teszi, hiszen a

Lélek is ugyanezt akarja: Jézust kinyilatkoztatni a világnak.

„A Lélek működése és Mária származékos, alárendelt működése ugyanarra a célra irányul: hogy a világnak adják és kinyilatkoztassák Jézus Krisztust, és így megdicsőítsék az Atyát” – fogalmaz Suenens bíboros az Új Pünkösd? című könyvében.

A Pünkösdkor kiáradó Szentlélek ajándéka lesz, amikor átélhetjük ugyanazt a gyönyörűséget, amely a zsoltárok szerzőjét táncra perdítette az Úr előtt. És ehhez semmi mást nem kell tennünk, csak engedni, hogy a Szentlélek,

a harmadik isteni személy bekapcsoljon bennünket a Szentháromság vérkeringésébe, ahol zene van, és ahol zenghetjük az örök himnuszokat!

Kiemelt fotó: baptist.hu/Ed de Guzma