Tanulni kell a képregények „olvasását” – beszélgetés Németh Vladimirral

– A Könyvfesztiválra időzítve adtátok ki a Monstress – Fenevad című fantasy-képregény legelső gyűjteményes kötetét. Ez a sztori az USA-ban hatalmasat ment, a kritikusok is rendkívül jól, gyakorlatilag lelkendezve fogadták… nevezték már feminista és antirasszista műnek, egy neves magazin szerzője szerint meg ez lenne „a Trónok harcára adott válasz”. Te hogyan mutatnád be a kiadványt, kiknek ajánlanád elsősorban?

– Rémesen hangzik ez a „Trónok harcára adott válasz”… még 2011-ben adtuk ki a Tövisek Hercege című fantasyt (itthon is hatalmas siker lett), azt titulálták úgy, hogy „Anglia válasza a Trónok harcára”, ami akkor még valamennyire jópofa volt, de évekkel később már eléggé megkopott ez a frázis – már csak azért is, mert a modern fantasy irodalom maga is egy válasz a Trónok harcára, ami behozta a mainstreambe ezt a műfajt (természetesen a hatalmas sikerű HBO-sorozaton keresztül). Az, hogy a Monstress-nek ilyen-olyan területeken mélyebb mondanivalója van, még nem azt jelenti, hogy „antirasszista” vagy „feminista” lenne; ezek olyan címkék, amiket Amerikában nagy előszeretettel ragasztgatnak bármire újabban – ezekkel most sok mindent el lehet adni arrafelé.

Olyanoknak ajánljuk ezt a sorozatot, akiket érdekelhet a fantasy-műfaj, a komplex világépítés és a hagyományos értelemben gyönyörű képi ábrázolás.

Szerencsére ez egy abszolút „uniszex” széria, egyaránt felkelti a fiúk és lányok figyelmét is.

– Az utóbbi hónapokban megjelent képregényeitek közül kettő is valamiképpen a hittel, Istennel (avagy a sorssal) való számvetésről szól: az Alex Ross-féle Kingdom Come – A te országod és a Stan Lee által írt Ezüst Utazó: Példabeszéd című comic. Tudatos döntés volt, hogy egymás után két ilyen jellegű sztorit is kiadtatok, a véletlen hozta így, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy ezek rendszeresen visszatérő témák az amerikai képregényekben?

– Teljesen véletlen volt, hogy így alakult. Annak persze mindig nagyon örülünk, ha egy képregényben mélyebb mondanivalót találunk, akár spirituális témák fejtegetését is, de ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten keressük az ilyen alkotásokat. Amúgy tényleg nem ritka ez a téma az amerikai képregényekben, bár nem feltétlenül a szuperhősös vonalon. Egyébként meg számunkra olyannyira fontosak a spirituális témák, hogy van egy alkiadónk is, a Gemini, ahol kifejezetten ilyen témájú köteteket jelentetünk meg (legutóbb például A kereső – Az elégedetlenek jógája című regényt Karan Bajajtól, ami Indiában sikerlista-vezető volt, és szerencsére itthon is nagyon szeretik az olvasók).

Amúgy pont ma beszéltünk arról a szerkesztőségben, hogy majd valami spirituálisabb képregényt kiadhatnánk a Gemininél is…

– Érzel valamilyen fanyalgást, távolságtartást a nagy kiadók részéréről, furcsállják még némelyek a képregények jelenlétét a nagy könyves rendezvényeken?

–  A képregény egy egészen speciális kiadói szegmensben helyezkedik el, nagyon kevesen értenek hozzá – illetve egy elég szűk piacot jelent, annak ellenére, hogy az elmúlt két évben, úgy tűnik, volt egy jelentős növekedés.

Van pár próbálkozás nagyobb kiadók részéről is,

szóval nem hiszem, hogy fanyalognának.

Mi 5-6 éve állítunk saját standot a Könyvfeszten, illetve a Könyvhéten.

– Annak idején azt mondtad, hogy ha valaha is képregények kiadásába kezdesz, egy dologra mindenképpen odafigyelsz majd: mint kiadó a közelébe se mész olyasminek, amit szeretsz… mivel ez akadályozná az üzleti tisztánlátást. Tudod magad tartani ehhez az alapelvhez, tényleg nem adsz ki semmit, amihez „egyszerű” olvasóként vonzódnál?

–  Ez így egy kicsit sarkítottan hangzik, inkább úgy mondhattam, hogy olyat nem adnék ki, amiért teljesen odáig vagyok – mert akkoriban eléggé undergroundos volt az ízlésem… de ez már majdnem 15 évvel ezelőtt volt. Azóta nagyot változott a világ, és már évek óta szinte csak olyasmit vagyok hajlandó kiadni, amit kifejezetten szeretek – vagy ami legalább valamilyen szinten közel áll hozzám (ha nem én vagyok a célközönsége, mint pl. a Sarah Scribbles képregények, vagy a Dr. Csont regénysorozat esetében). Az utóbbi években jó néhányszor előfordult, hogy találtam valamit, amiről pontosan tudtam, hogy jól menne, de mégsem adtam ki – egyszerűen azért, mert nem tetszett. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent ki akarok adni, amit szeretek, nyilván nem mindenre lenne kereslet ezek közül, de szerencsére az esetek nagy részében elég jól meg tudom ítélni, mire lehet igény, mire nem.

Sajnos az Alexandra csődje után a piac már nagyon nem olyan, hogy igazán kockázatos projekteket könnyedén vállalni lehessen…

– A feleségem néhány napja mondta, hogy ő a képregényt tényleg csak olvassa: vagyis regényolvasói reflexek működnek benne, a képeket (önkéntelenül) kevésbé tartja fontosnak; rájuk néz ugyan, de csak felületesen. Pedig a képregény mint forma nyilvánvalóan kép és szöveg egységeként az, ami – és mint ilyen, egészen sajátos befogadói figyelmet igényel, ha úgy tetszik, tanulni kell a képregények befogadását. Van a kínálatotokban olyan mű, ami szerinted ehhez a „tanuláshoz” különösen nagy segítséget adhat?

– Persze, sok ilyen van, de az, hogy kinek melyik képregény lehet ideális ehhez a „tanuláshoz”, az az egyéni ízléstől függ. Jelenleg a Locke & Key, a már említett Monstress – Fenevad, illetve a Neil Gaiman által írt Death – Halál az, ami első körben eszembe jut, ha „külsős” olvasóknak kell képregényt ajánlani – de egyébként a szuperhős képregényeink jelentős része is simán alkalmas lehet ilyen célra. A tini, illetve huszonéves hölgyek pedig kivétel nélkül imádni szokták a Sarah Scribbles képregényeinket – ezek befogadása is sokkal egyszerűbb egy kezdő képregényolvasó számára.