Iskolakezdés szorongás nélkül – református iskolalelkész a szeptemberi nehézségekről

Az iskolakezdés a szülőknek logisztikai és anyagi kihívás, sok gyermeknek pedig szorongást hozó, nehéz időszak. De hogyan segíthet az egyházi iskola feloldani a teljesítménykényszert és a bénító önképet? Erről is beszélt Somogyiné Ficsor Krisztina iskolalelkész a reformatus.hu oldalon megjelent interjúban.

– Milyen pillanat a gyermekes családok életében a tanévkezdés?

– Nehéz. Emlékszem, családanyaként nekem a szeptember volt a legnehezebb hónap. Minden évben az volt a legnagyobb kihívás: elindítani az öt gyereket. A készülődésekbe, a felpörgésbe bele kellett rázódni, a tanévkezdő szülői értekezleteket végig kellett járni. No meg az anyagi ráfordítás… Mindezt egyetlen gyermeknevelő szülő sem ússza meg. Ráadásul sokszor dolgoznak az anyák is, és ha nem tudják a házastársukkal megosztani a feladatot, egyszerre kell az iskolába juttatást és a saját munkába indulásukat intézni. Sok pedagógus szintén családos, nekik is hirtelen megugrik a terhelésük…

– És kifejezetten a gyermekek szempontjából? Nem kevés gyerek – ha jelét adja otthon, ha nem – szorongva gondol arra, hogy „megint iskola”.

– Úgy van, de azért ez gyerekfüggő. Mert aki jól érzi magát az osztályközösségben és szeret iskolába járni, sikerélménye volt tavaly, aki örömmel teljesít, meg várja, hogy versenyt versenyre halmozhasson, annak nagy öröm az iskolakezdés. Ellentétben nyilván azzal, aki visszahúzódóbb, introvertáltabb, aki számára megterhelőbb, hogy egy húszfős vagy annál is nagyobb osztályban legyen jelen. Vagy esetleg hadilábon állt egy tantárggyal, vagy nem jó élménye van az iskoláról… Én azért remélem, hogy az egyházi iskolákban ezeket meg tudjuk könnyíteni mindenkinek. Kívánom, hogy legyen szemünk erre! Remélem, tudunk olyan szeretettel lenni, hogy mindenkinek segítsük az iskolakezdését.

– De ha a gyermek 2025/2026-ban nem teljesített túl jól, akkor talán máris rögzülni kezdett egy rossz sejtelme önmagáról, hogy nem olyan értékes, mint a sikeresebb tanulótársai. Ez nem kis batyu lehet a leporolt iskolatáska mellé…

– Fontos, amit ön fölvetett, mert bár jöhet ilyen kísértés, akár külső véleményből, megjegyzésből származóan, attól még Isten fontosnak, értéknek tartja őt is, mindannyiunkat, nem téve különbséget! Az iskolalelkészeknek folyamatosan hangsúlyt kell helyezniük arra, hogy eloszlassák ezt a szorongást, bénító önképet a gyerekekben, ami éppen nem a küzdésre, előrehaladásra ösztönöz. Én magam kifejezetten törekszem erre a Budapest-Fasori Református Egyházközség többcélú oktatási intézményében, egyaránt beleértve az iskolát, óvodát és most már a gimnáziumi osztályt is. Mindenekelőtt a hétfői, egész közösség előtt elhangzó áhítatokban. Nagy a lehetőségem erre azért is, mert intézményi lelkészként az én feladatom kidolgozni az áhítatokhoz az éves lelki tematikát.

– Az új tanévet illetően túl van már az áhítatok tematikájának elkészítésén?

– A nyár utolsó hetében ezzel foglalkoztam. A tematikák tehát változnak, de visszatérő elemük az az üzenet, hogy

drága, becses, értékes és egyedi vagy Isten szemében. Isten alkotása vagy, akit céllal teremtett!

Ha ezt az iskola egésze hallja, akkor ez formálja az osztályközösséget is. Annál is inkább, mivel a lelkészek a hétkezdő templomi áhítatokhoz kapcsolódóan rövid napkezdő osztálytermi áhítatokat szerkesztenek, amelyeket az osztályközösségekben első órát tartó pedagógusok használnak fel. Ettől még kijöhet mindannyiunkból az önzésünk, ami bennünk van, például valakinél különbnek tartom magamat vagy mást, valakit elutasítok, mert nem rokonszenves, kipécézem őt, talán mert eleve nekem is bajom van magammal, a teljesítményemmel, és ezt vetítem át fokozottan a másikra – szóval sok minden lehet, ami miatt a másikat nem kezelem az értéke szerint. De ha megvan az a hangütés, amit a 139. zsoltárból is ismerős, akkor helyére kerülhetnek a dolgok: „Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.” Vagy: „Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam…” Ha egy közösségi tanításban ez előkerül, akkor a magvetés megtörtént! Akkor van hova visszahelyezni a hangsúlyt az osztályfőnöki órán vagy éppen egy konfliktusos szituációban.

  […]

– Tapasztalata szerint mikor nevelődnek a leghatékonyabban az egyházi iskolába kerülő gyerekek, mikor van a legnagyobb esély arra, hogy kivirágzik akár az egész család a felekezeti intézmény „vonzáskörében”?

– Amikor négyalkalmas „ovisulit” tartok ide jelentkezett gyerekeknek, mindig el szoktam mondani a szülőknek, hogy

a keresztyén nevelés hasonlít a háromlábú székhez. Ez már ugye egy olyan szék, amire biztonsággal fel lehet ülni… Nos, a három láb: a család, a gyülekezet és az iskola.

Mindegyik tulajdonképpen egy-egy otthon, de az a jó, ha mind a három otthonban jelen van a keresztyénség, és a gyerek is mindegyikben igazán otthon érzi magát, és mind a három helyről jön ugyanaz az impulzus, hatás. Jó, ha óvodás kortól a gyülekezetben is jelen van a gyerek, gyerek-bibliaórán és nekik szervezett foglalkozásokon, illetve családos alkalmakon… Így a gyülekezetből is szerezhet magának barátokat, akik szintén Krisztus felé orientálódnak.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Vezetőkép: Somogyiné Ficsor Krisztina, a Budapest-Fasori Református Kollégium Julianna Gimnáziuma, Általános Iskolája és Csipkebokor Óvodája intézményi lelkésze. Fotó: Sebestyén László