Ungváry Zsolt: Bakaruhában (fekete-fehér magyar filmdráma)

„Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: ,A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.’; „Felkelt a Napunk, István a mi urunk. Árad a kegyelem fénye ránk.”; a Budán megállapodást kötő főurak és a Rákos mezejéről érkező köznemesség a Duna jegén kiáltja ki Mátyást királlyá; Rákóczit a szécsényi országgyűlésen vezér és fejedelem címmel ruházták fel a magyar rendek.

Egy államfőválasztás ünnepélyes, felemelő pillanat, a történelem része, a nemzet közös élménye. A mostanit sikeresen átaludtam, mert délutáni pihenőm idejére esett. (Igen, pedagógus augusztus közepén még alszik ebéd után.)

Magyarországon még soha nem volt legitim köztársaság. Az elsőt egy szűk támogatottságú úgynevezett forradalom után, minden tényleges felhatalmazástól mentesen kiáltották ki 1918-ban. A másodikat 1946-ban egy megszállt országban, szovjet fegyverek árnyékában, külső hatalmak követelték ki. Harmadszorra 1989-ben az egypárti, kommunista parlament döntött róla.

Ettől kezdve tulajdonképpen lényegtelen is, ki a köztársasági elnök, és például hiába próbálták bizonyos körök irreálisan felnagyítani a rendszerváltás elcsalásában segédkező, beiktatásakor idiótán vigyorgó Göncz nem létező nimbuszát, soha egyetlen elnök sem tudott kilépni az ősi átok árnyékából. Így lesz ez Bakával is, aki már nevében is a parancsnokok, vezérek, kiválóságok helyett a közkatonát testesíti meg. Akinek – tudjuk a nótából – még búcsúztatót sem írnak.

A nemzeti egység, a társadalmi egyeztetés, a néppel való konzultáció, a széles támogatottság olyan hazugság, amiről mindannyian tudjuk, hogy semmi köze a valósághoz, de eljátszatják velünk a filmszínházat. Kicsit olyan, mint katonakoromban, 1987-88-ban Lentiben, amikor minden hétfőn kiállt a dandár elé a parancsnok, és azt mondta:

„Elvtársak, a kiképzés az elmúlt héten terv szerint zajlott.”

És mindenki tudta, hogy semmilyen kiképzés nem zajlik. Ott, az alakulótéren mi, megannyi honvéd (vagyis baka) csöndben végighallgattuk, mert akkoriban az adott szituációban az ellenzék vagy ellentmondás értelmezhetetlen volt. Most viszont még megvan a lehetőségünk és csekély fórumunk is arra, hogy elmondhassuk.

Nem emlékszem rá, hogy Baka neve egyáltalán előkerült a kampány során (bár nem vagyok fenn a Facebookon…), az pedig biztos nem szerepelt a programpontok között, hogy ő lesz az államfő. Már csak azért sem, mert két héttel ezelőtt (igaz, őt sem ígérték be) még Polgár Judit tűnt a tökéletes megoldásnak. Hirtelenjében sikerült előkapni a cilinderből valakit, akinek a nevét egy hónappal ezelőtt a magyar társadalom kilencven százaléka jó eséllyel nem is ismerte, és leginkább az hozta elő a reflektorfényre, hogy egy olyan alkotmányozási trükkel távolították el anno a posztjáról (be is perelte ezért a hazáját külföldön, s a külföld neki adott igazat), amilyen trükknek köszönhetően most lehetősége nyílt beleülni Károlyi Mihály székébe.

Egyszer majd készül egy érdekes elemzés (akár doktori disszertáció vagy cikksorozat) arról a demokráciákban egészen különös furcsaságról, amikor egy tagság, program és világnézet nélküli, frissen alakult, definiálhatatlan irányultságú párt, és bizonyítottan súlyos személyiségzavarokkal küzdő elnöke 53 százalékot kapott a választásokon. Az igazi rejtély ennek megokolása lesz; a magyar társadalom egészen kifacsart tudatállapotának eme hihetetlen lenyomata. Hogy miképpen keveredett ebbe bele Baka András mint köztársasági elnök, az már csak tényleg az ínyenceknek való lábjegyzet marad.

De hát az is valami, elvégre apró csillagos lábjegyzetnek lenni sem kutya egy olyan gazdag múltú ország történetében, mint a miénk. Így hát az vesse az első követ Bakára, aki nem vállalta volna el. (Vagyis Polgár Judité e jog, a második kőért Romsics Ignác hajolhat.)

Vezetőkép: Baka András megválasztott köztársasági elnök beszédet mond az államfőválasztáson az Országgyűlés rendkívüli plenáris ülésén 2026. augusztus 11-én. Vezetőkép: MTI/Máthé Zoltán