170 éve hunyt el Robert Schumann, a zenei romantika konzervatív géniusza

„Küldjetek fényt az emberi szívek mélyébe!” – ez a művészi hitvallás vezérelte Robert Schumann német zeneszerzőt, a zenei romantika egyik legnagyobb lírikusát, aki százhetven éve, 1856. július 29-én hunyt el. A tragikus ujjbénulása miatt zeneszerzésre és zenekritikára kényszerülő alkotó élete a legmagasabb művészi boldogság és a legmélyebb emberi dráma ívét írta le. Clara Wieckkel kötött legendás házassága, a remekműveket szülő „dalok éve”, valamint kora zsenijeinek felfedezése mind ennek a fénynek a keresése volt.

Egy könyvkereskedő családjában született 1810. június 8-án Zwickauban. Apja foglalkozása révén korán megismerkedett az irodalommal és széles műveltséget szerzett, de a zene iránt is fogékony volt. Hétévesen már komponált és rögtönzött a zongorán, tizenévesen ígéretes irodalmi próbálkozásai voltak, komolyan érdekelte a filológia is, egy nagy latin szótár nyomtatás előtti korrektora volt. Édesapját tizenhat évesen vesztette el, nem sokkal később nővére öngyilkos lett. Anyja kívánságára jogásznak tanult a lipcsei egyetemen, de az előadótermeknél jobban vonzották a sörözők, a zene és a filozófia. Megismerkedett kora kiváló zenepedagógusával (későbbi apósával), Friedrich Wieckkel, majd két év után egy Paganini-koncert hatására végképp a zene mellett döntött.

Schumann zongoraművész akart lenni, minden nap órák hosszat játszott a hangszeren, hogy fejlessze technikai tudását, de a túlfeszített gyakorlás miatt 1831-ben megbénult jobb kezének harmadik ujja – újabb kutatások szerint lehet, hogy ennek oka a szifiliszének kezelésére adott higany volt, amely közrejátszott elméjének későbbi elborulásában is. Előadói álmának meghiúsulása után a komponálás és a szakírói tevékenység felé fordult: 1834-ben megalapította a Neue Zeitschrift für Musik című folyóiratot, amely olyan fiatal tehetségeket mutatott be, mint Brahms, Liszt és Berlioz. Zenekritikáiban addig ismeretlen remekműveket fedezett fel, köztük Schubert „nagy” C-dúr szimfóniáját, Chopint annak Mozart-variációját hallva zseninek kiáltotta ki, méltatta Beethoven jelentőségét is.

Schumann még tizenévesen ismerte meg tanítómestere, Friedrich Wieck Clara nevű lányát, akivel egymásba szerettek. A kilenc évvel fiatalabb Clarát apja zongoraművésznek szánta és tiltotta kapcsolatukat, a fiatalok végül 1840-ben a lány huszonegyedik születésnapja előtt egy nappal, bírói engedéllyel keltek egybe. A házasságból hét gyermek született, akiknek nevelése később, Schumann betegsége idején nagy terhet rótt az asszonyra.

A házaspár tökéletesen kiegészítette egymást, együtt komponáltak és 1841-től közös hangversenyeket adtak. A megtalált boldogság egy év alatt csaknem 140 dal megírására ihlette Schumannt (ez volt a „dalok éve”, az úgynevezett „Liederjahr”). Dalciklusaival (Asszonysors, Asszonyszerelem, A költő szerelme) Schubert méltó társa lett, a jórészt neves költők, mint Heine, Goethe, Byron verseire komponált dalokban az énekkel egyenrangúvá emelte a zongoraszólamot. Szerzeményeinek legnagyobb népszerűsítője ünnepelt zongorista felesége lett, aki koncertkörútjain rendre műsorára tűzte férje műveit, talán ő volt az egyetlen előadó, aki teljesen meg tudott felelni Schumann igényeinek. A komponista Clara számára írta a-moll zongoraversenyét, az 1845 decemberi ősbemutatón felesége volt a szólista.

Schumann új iskolát teremtett rövid, lírai zongora-miniatűrjeivel. Legismertebb zongoraművei a Papillons, a Paganini-etűdök, a Karnevál, a Gyermekjelenetek című ciklus és az Album für die Jugend. Komponált többek között kamarazenét, négy szimfóniát és színpadi kísérőzenét, például Byron szövegére a Manfredot. Az 1840-es években tanított a Mendelssohn által alapított lipcsei konzervatóriumban, ahol 1843-ban ő vezényelt Az Éden és a Péri című oratóriuma bemutatóján, s miután Drezdába költözött, kórustársaságot alapított.

A súlyosan terhelt családból származó Schumannon az 1840-es évek végén egyre jobban elhatalmasodott a depresszió, hallucinációival időleges vakság és állandó szédülés párosult. A komponálással nem hagyott fel, ekkor írta Genovéva címmel egy középkori legenda nyomán egyetlen befejezett operáját, a drámai műfaj azonban lírikus alaptermészetéhez kevésbé állt közel. 1850-től zeneigazgatóként tevékenykedett Düsseldorfban, de állapota egyre rosszabbodott, utolsó darabját egy éjszaka, álmából felriadva komponálta. A hallucinációktól gyötört Schumann 1854 februárjában öngyilkossági szándékkal a jeges Rajnába ugrott, de hajósok kimentették, ezután saját kívánságára az endenichi elmegyógyintézetbe szállították. Itt családjától és a külvilágtól elzárva tartották, egészen 1856. július 29-én, valószínűleg a szifiliszfertőzés miatt bekövetkezett haláláig. Özvegye ezután európai koncertkörutakat szervezett, kamarazenét játszott mások mellett Joachim Józseffel, akivel Magyarországon is többször fellépett, és 1881-től kezdte összerendezni és kiadni férje műveit, akinek emlékét haláláig ápolta.

Robert Schumann a zenei romantika egyik legkiválóbb lírikusa, géniuszához a dalok és rövid zongoradarabok álltak közel. Életműve a német zenei romantika konzervatívabb irányához tartozik, művészete kapcsolódott Beethovenhez és Schuberthez, munkásságát a többi közt Anton Rubinstein, Csajkovszkij és az Ötök orosz zenei csoport is népszerűsítette. Zeneszerzői munkássága mellett zeneírói tevékenységében is maradandót alkotott, verseket, színdarabokat és novellákat is írt. A Schumann-házaspár egykori düsseldorfi házában 2023-ban nyílt múzeum.

Robert Schumann nevével nemzetközi zongoraversenyt alapítottak, amelyet 1969-ben Ránki Dezső nyert meg, a róla elnevezett díjjal 2011-ben Schiff András zongoraművészt tüntették ki.

Vezetőkép: Robert Schumann. Forrás: meisterdrucke.hu