Az uralkodó, akinek evőeszköze is alig volt, mégis egy birodalom sorsa nehezedett rá

Különös módon, disznóbőrbe bugyolálva kezdődött az élete, és a Csele-patak mocsarában, magányosan ért véget. Az 520 éve, 1506. július 1-jén született II. Lajos, az utolsó Jagelló-házi magyar király egy széteső, üres kincstárú országot örökölt, ahol a főurak fontosabbnak tartották a belső csatározásokat a török veszélynél. A mohácsi vereség és saját tragédiája a középkori magyar nagyhatalom bukásának szimbólumává vált.

II. (Jagelló) Ulászló magyar és cseh király egyetlen fia koraszülöttként, „bőr nélkül” látta meg a napvilágot, életét úgy tudták megmenteni, hogy frissen levágott disznó bőrébe bugyolálták, de anyja, a francia Candalei Anna, belehalt a szülésbe.

Kétévesen, 1508. június 4-én Székesfehérváron magyar, egy évvel később Prágában cseh királlyá koronázták. Lajos kiváló nevelést kapott, hat nyelven beszélt, járatos volt a fegyverforgatásban, de hajlamos volt a kicsapongásra, kiváló táncosként gyakran rendezett álarcos mulatságokat az udvarban.

A Hunyadi Mátyás idejében nagyhatalomnak számító Magyar Királyság az 1490-ben trónra lépett II. Ulászló uralkodása alatt meggyengült, a kincstári bevételek csökkentek, az elmaradt zsold miatt fosztogató, fegyelmezetlen Fekete Sereget Kinizsi Pál szétverte, lefegyverezte, illetve gyengítették az ország ellenálló képességét az egymással vetélkedő főurak is. A kedvenc szava után Dobzse (lengyelül jól van) Lászlóként emlegetett királlyal a rendek annyira elégedetlenek voltak, hogy 1505-ben, a rákosi gyűlésen kimondták: ha fiú utód nélkül hal meg, maguk közül választanak magyar királyt. Ulászló 1506-ban házassági szerződést kötött I. Miksa német-római császárral, ennek értelmében 1515-ben Lajos Miksa unokájával, Habsburg Máriával, míg Lajos nővére, Anna, később Miksa másik unokájával, Habsburg Ferdinánddal kötött házasságot.

A tízéves Lajos apja halála után, 1516. március 13-án lépett trónra, s bár nagykorúsították, az ügyeket helyette a hat főpapból, hat országnagyból és 16 köznemesből álló régenstanács intézte, amelynek tagjait évente újraválasztották. A tanácson belül a fő ellentét a Báthori István nádor vezette bárók és a Werbőczy István és Szapolyai János erdélyi vajda vezette köznemesek között feszült, emellett a Mária kíséretéhez tartozó külföldiek is igyekeztek beleszólni az ország irányításába.

Amikor Lajos 1521 decemberében, Mária megkoronázása alkalmából letette a koronázási esküt, országát már közvetlenül fenyegette a török, akik előtt Nándorfehérvár és Szabács eleste után nyitva állt az út Magyarország belseje felé. Lajos felismerte a veszélyt, de a kiürült kincstár, az előkelők megosztottsága miatt sokat nem tudott tenni ellene – egyes beszámolók szerint a tapasztalatlan, könnyelmű és tekintéllyel nem rendelkező királyi párnak még evőeszközei is alig voltak. A pénzügyi helyzet javítása érdekében a kincstár csökkentette az ezüstdénár nemesfémtartalmát, de ez csak az infláció és az elégedetlenség növekedéséhez vezetett. Lajos 1522-ben egy évre Csehországba ment, hogy az ottani ügyeket intézze, távolléte alatt a magyarországi helyzet tovább romlott.

A király, visszatérése után, leváltotta Báthori István nádort és szembefordult Szapolyaival is. Az ország helyzetét mutatja, hogy miután Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány nagy győzelmet aratott a túlerőben levő törökökkel szemben, a végvárrendszer újjáépítését saját egyházi jövedelmeiből kellett finanszíroznia, a déli határ védelmének megerősítésére semmi sem történt. A magyar rendek, a főurak és köznemesek még 1525 folyamán is egymással viszálykodtak, az 1525-ben a hatvani országgyűlésen nádorrá választott Werbőczyt 1526 áprilisában – néhány nappal azután, hogy Nagy Szulejmán szultán megindult Magyarország ellen – az országgyűlésen lemondatták és ismételten Báthori lett a nádor.

A reménytelen pénzügyi helyzetben levő II. Lajos követeket küldött szerte Európába segítségért, de pénz lényegében sehonnan nem érkezett, sőt az érdekeltségeiket veszélyben látó Fugger-bankárdinasztia szabályszerű pénzügyi bojkottot szervezett az ország ellen. Lajos április végén országgyűlést hívott össze Rákosra, de annak csak utolsó napján döntöttek az ország védelméről. A magyar seregek gyülekezését július 2-ra Tolnára hirdették meg, de maga a király is csak később indult el Budáról, haladásánál csak serege gyarapodása volt lassabb, Szapolyai augusztus 15-én indult meg Tordáról a királyi táborba. Eközben az oszmánok bevették Péterváradot, Újlakot, Eszéket, s augusztus 22-én átkeltek a Dráván.

A két sereg 1526. augusztus 29-én a Mohács melletti síkon csapott össze. A túlerőben és technikai fölényben lévő, elsőrangú, összeszokott oszmán sereg másfél óra alatt megsemmisítő vereséget mért a magyar – horvát, cseh, szerb, szlovák, német, lengyel katonákból is álló – mintegy 26 ezres seregre, melynek vezetői annak ellenére vállalták a csatát, hogy hiányzott Szapolyai János erdélyi vajda (aki a Tiszától azt üzente, várják meg a csatával), Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán és a Székesfehérvár közelében lévő cseh segédcsapat is. A főméltóságok többsége, 7 főpap, köztük két érsek és 28 főúr, báró és főnemes, a fővezér Tomori Pál esztergomi érsek elesett, a menekülő, testőrségét elvesztett király menekült, a legelfogadottabb nézet szerint a megáradt Csele-patakba fulladt. Halálának körülményei vitatottak: holttestét csak ötven nappal később cseh komornyikja azonosította, ezért többen kétségbe vonták, hogy valóban Lajost találták meg. Korabeli források azt is írták, a király holttestén több szúrt seb volt: a trónra áhítozó Szapolyai, vagy a Habsburgok felbujtására elkövetett gyilkosság áldozata lett. A legújabb kutatások szerint azonban Csele falu közelében, egy ingoványos helyen lova cserben hagyta, s szerencsétlen módon vízbe fulladt.

A törvényes utód nélkül elesett Lajossal kihalt a magyar trónon a Jagelló-ház. A mohácsi csata a magyar nemzeti emlékezetben az önálló államiság megszűnésének szimbóluma lett — annak ellenére, hogy az ország három részre szakadása csak az ezt követő belháború, és Buda 1541-es eleste nyomán vált véglegessé.

Vezetőkép: II. Lajos magyar király. Forrás: mohacsi-csata.hu