Néró bosszújától Ferenc pápa rekordjáig – a katolikus szentek és vértanúk története

A nérói keresztényüldözéstől és a vatikáni cirkusz kegyetlen kivégzéseitől hosszú út vezetett a szentté avatási folyamat mai, szigorú vatikáni szabályozásáig. A keresztény közösségek kezdetben a hitükért életüket adó vértanúk sírjánál gyűltek össze, majd a századok során a tisztelet köre a hitvallókkal és az aszkétákkal bővült, míg végül a középkorban a pápa kizárólagos jogává vált a szentek kanonizálása.

A római katolikus egyház első vértanúinak liturgikus emléknapját 1969-ben tették június 30-ára, Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepe mellé, korábban, a 12-13. században június 22-én, a 16. század végén június 24-én emlékeztek meg róla.

A római vallással monoteizmusa miatt összeegyeztethetetlen, sokkal szigorúbb erkölcsöt és a túlvilági üdvözülést hirdető kereszténységben a császárok a kezdetektől veszélyforrást láttak a birodalomra nézve. Ugyanakkor a hitüket büszkén valló, több szempontból is kívülállónak számító keresztények kiváló bűnbakoknak minősültek, akiket felelőssé lehetett tenni a nehézségekért.

A szervezett keresztényüldözés Néró császár uralkodása alatt, Kr. u. 64-ben kezdődött meg. A császár a nagy római tűzvész után, amikor azt kezdték suttogni, hogy ő gyújtatta fel a várost, mert ihletet akart meríteni a Trója pusztulásáról szóló költeményéhez, a keresztényeket vádolta meg a tettel, és elrendelte tömeges kivégzésüket. A történetíró Tacitus szerint

„…ezt a leggyalázatosabb módon hajtották végre. Vadállatok bőrébe kellett bújniuk, hogy a kutyák marcangolják szét őket, vagy pedig a keresztfán haltak meg, ahol besötétedés után égő fáklyaként világítottak az éjszakában. Nero ehhez a látványossághoz átengedte a kertjeit, s a kivégzésekből cirkuszi játékokat rendezett.”

Az első vértanúkat a vatikáni domb déli lejtőjén végezték ki, Péter apostolt a mai Szent Péter bazilika helyén álló cirkuszban feszítették keresztre fejjel lefelé, Szent Pált pedig, aki római polgár volt, lefejezték.

A Néró-féle üldözés utáni három évszázadban több hullámban százezrek adták életüket keresztény hitükért, és még sokkal többen szenvedtek el börtönt, kínzást, számkivetést. Tiszteletükről már a 2. század közepén máglyahalált szenvedő Szent Polikárp vértanúságáról írt Martyrium Polycarpi is szól, eszerint a szmirnaiak püspökük halálának évfordulóját mindig ünneppel szándékoztak megülni. A 3. században már széles körben szokásban volt, hogy a keresztény közösségek a vértanúk halálának évfordulóján összegyűltek sírjaiknál és szentmisével emlékeztek meg róluk. E vértanúk tiszteletével vette kezdetét a szentek tisztelete, ami a katolikus és a keleti ortodox egyház sajátja.

Az üldözések elmúltával, a 4. századtól a szentek naptára tovább bővült: befogadták közéjük azokat a hitvallókat is, akik börtönt és kínzást viseltek Krisztusért, de nem haltak vértanúhalált, a kör tovább tágult az aszkéták, a szerzetesek és a szüzek csoportjával, akiket vértelen vértanúságot vállaló hősöknek tekintettek.

Az egyházjog fejlődése magával hozta a szentek tiszteletének hivatalos megfogalmazását, szabályozását. A szentté avatást 1170-ben vonta pápai hatáskörbe III. Sándor pápa, az eljárás módozatát pedig VIII. Orbán pápa (1623-44) határozta meg. A szentek ügyeivel foglalkozó Vatikáni Kongregáció 1588-ban jött hivatalosan létre a cím szabályozása érdekében, illetve, hogy a formális szentté avatási folyamatban erősebb szelekciót lehessen megvalósítani.

Katolikus felfogás szerint szenteknek azokat nevezik, akik erényeikkel tűntek ki, és ha kellett, életüket is feláldozták keresztény hitükért, ennek következtében üdvözült állapotukról az egyház bizonyítható csodák, jelek útján teljes bizonyosságot szerzett, s őket az egyház tisztelés végett a hívek elé állítja.

Ehhez szigorú vizsgálatot folytatnak le, amely megállapítja, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák, illetve nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben. Az első szakasz a boldoggá avatás, ehhez vértanúk esetén nincs szükség csodára, hitvalló esetében viszont egyet igazolni kell. A végső döntést a pápa hozza meg, a boldogokat a helyi egyházukban övezi tisztelet.

A második szakasz a szentté avatás, amelyhez még egy csoda igazolására van szükség, a szentnek nyilvánítottak tisztelete az egész világegyházra kiterjed. A szentté vagy boldoggá avatottak nevét fölveszik a hivatalos jegyzékbe (kánon; innen a kanonizáció), a martirológiumba. A szentek számának meghatározása rendkívül nehéz, feltehetőleg tízezernél is több, egyedül Ferenc pápa 942 szentet kanonizált, többet, mint bármely más katolikus egyházfő – igaz 2013-ban egyszerre 813 otrantói vértanút avatott szentté, akiket a várost elfoglaló törökök 1480-ban fejeztek le, mert nem voltak hajlandóak áttérni az iszlám hitre.

Vezetőkép: Michelangelo: Szent Péter keresztre feszítése (részlet). Forrás: hu.painting-planet.com