Ungváry Zsolt: A győztesek széke
„Egyszerűen senkik vagytok!”, szokták skandálni (és ennél sokkal cifrábbakat is) a győztes csapat szurkolói a veszteseknek. Fura helyzet: azt gondolják, mások teljesítménye (focisták) kihatással van a drukkerek kvalitásaira is. Kigúnyolhatók, megalázhatók, alsóbb rendűek pusztán azért, mert az ő kedvenceik a kilencvenedik percben rosszul védekeztek ki egy támadást.
Mintha ez folyna most a politikai térben: a győztes támogatói hirtelen különbnek, okosabbnak és szebbnek érzik magukat, mint a vesztes hívei, akik attól, hogy kevesebben voltak az urnáknál, egyszeriben hitványabbak lettek. Mert aki „eltalálja” a győztest, ettől kiválóbbá is válik, mint az, aki „nem találja el”.
Az utóbbi évek megannyi műsora, vetélkedője, valóságsója arra kondicionálta az embereket, hogy aki több pontot gyűjt, messzebbre jut, netalán nyer, az az értékes, míg az, akit kiszavaznak, az selejt. A győztest minden alól mentesíti a siker, a vesztes pedig ősgonosszá válik.
Én nem emlékszem rá, hogy ezt a triumfáló gyűlöletet a jobboldal akár 1990-ben (pedig akkor valóban egy gyalázatos, mocskos, diktatórikus, hazaáruló rendszert kellett felszámolni), akár 2010-ben alkalmazta volna. Ráadásul a rendszerváltáskor (az igazinál, mert a magyar történelemben eddig egyszer volt ilyen) ugyan egységes volt a társadalom döntő többsége abban, hogy a rezsimet le kell váltani, de a folytatást sokféleképpen képzelték el. Ma hiányoznak az alternatívák, a tagadás az összetartó erő, nem a jövőkép.
Sokat elmond róluk, hogy miközben – saját narratívájuk szerint – az ország csődben, káoszban, összeomlásban van, tehát sosem látott vészhelyzetben, amit gyors és határozott intézkedésekkel kell megmenteni (erre kértek mandátumot), valójában nem nagyon készítettek forgatókönyvet a megoldásra. Azt hinnénk, sok oldalas, hosszú listáik vannak a legfontosabb teendőkről, ehelyett először össze sem ült a parlament, mert nem volt törvényjavaslatuk, majd amikor mégis, akkor azt találták halaszthatatlanul beterjesztendőnek, hogy nyolc éven túl senki se lehessen miniszterelnök; mindezt a jogalkotásban meglehetősen furcsa visszamenőleges hatállyal, mert igazából Orbán Viktorra szabták.
Ha elfogadjuk azt, hogy ez egy jó döntés (és annak kell lennie, mivel ez az első javaslatuk), tehát 8 évnyi kormányzás után valaki már nem alkalmas miniszterelnöknek, akkor logikusan minden intézkedést, amit Orbán 2014 után hozott visszamenőlegesen el kellene törölni ennek szellemében. Vajon visszafizettetik-e az adókedvezményeket, nyugdíjakat, támogatott hiteleket, ingyentankönyvek árát; visszacsalogatják-e mindazon migránsokat, akiket azóta a kerítés visszatartott; érvényét veszíti-e Magyar Péter 2019 és 2022 közötti, a Diákhitel Központban betöltött vezérigazgatói állása a felvett fizetésekkel együtt?
A fontossági sorrendben Forsthoffer Ágnesnek sikerült a második helyet elfoglalnia (ez visszaesés az 1998-as Anna-bálon elért első helyhez képest), amennyiben bejelentette, hogy lecseréli a házelnök muzeális értékű, történelmi jelentőségű székét egy irodai modern, gurulós, magas háttámlájú piros forgószékre. Még akár meggyőző is lehet, hogy az értékes bútornak múzeumban a helye, csakhogy ez pontosan a történelmi-közjogi szerep félreértelmezése. Magyarországon a múlt, a közjogi folytonosság nem valami tőlünk független muzeális dolog, hanem az életünk része. (Kicsit hasonló, amikor katolikus templomokat pénzért mutogat az egyház, maga is elismerve, hogy az nem egy élő vallás szent háza, hanem csak néhány műtárgy múzeuma. Csodálkozunk-e, ha egyre jobban veszít teret az egyház, és így értékelődne le Magyarország is, ha mi magunk is csak múzeumként tekintünk rá.)
„Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretném hinni – lesz!”, mondta Széchenyi. De a jövő csak a múltra alapozva létezhet, a fa is akkor hajt lombot, ha erős gyökerekkel kapaszkodik a talajba. Becsüljük meg az ezeréves folytonosságot, aminek része az is, hogy nem a frizuránkhoz jobban passzoló görgős székekre, vagy esetleg legközelebb a gerinctornát helyettesítő nagy felfújt labdákra ülünk a Parlamentben (vagy a pad tetejére, amire szintén láttunk példát), hanem az ezerszáz éves Magyarország százhatvan éves parlamentarizmusához és a bő százhúszéves Országházhoz illeszkedő bútordarabra.
Kár, hogy a história szimbolikájához csakúgy nincs affinitása a hajdani szépségkirálynőnek, mint az önjelölt szépségkirálynak, aki a Szent Istvántól kapott vármegye elnevezést lecserélné a Rákositól származó megyére. És aki beiktatási ceremóniáját a hazánk súlyos vereségét majd 45 éves szovjet megszállását eredményező „Győzelem” napjára tette. Most már értjük, nekik mi a „győzelem”.
