Ahol a hangok a világra születnek – Leó hangszergyűjteményében bárki játszhat a zsiráfzongorán

„Ez a gyűjtemény annak ellenére, hogy hangszermúzeum, az emberekről szól, az ember-ember közötti kapcsolatokról, arról, hogyha odafigyeléssel, szeretettel fordulunk egymás irányába, akkor nemcsak egymás felé nyílunk meg, hanem olyan új információk is bejönnek ezzel a kis kapunyitással, ami csillogóbbá teszi a szemünket és szeretettel tölti meg a szívünket. Erről szól a Leskowsky Hangszergyűjtemény” – mondta Szilágyi Áron gyűjteményvezető, aki külön tárlatvezetést tartott a Vasárnap.hu stábjának Kecskeméten, a Rákóczi úton található, mintegy kétezer darab kipróbálható hangszert számláló gyűjteményben. Jöjjenek velünk, mutatjuk a zsiráfzongorát, a kecskeméti dudát, homlokán tükörrel, a nemzetközi hírnévnek örvendő dorombot és az ószövetségi sófárt.

A gyűjtőjéről keresztséget nyert Leskowsky Hangszergyűjtemény a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház kamaraszínpada, a Kelemen László Kamaraszínházzal él társbérletben egy kívülről is igen pompás épületben, hol hajdan mozigépész vetített. Ahogy az már dívik, az idők során Kecskeméten is új funkciót kellett találni az önálló filmszínháznak, hiszen manapság már szinte mindenki otthon filmezik, s pattogtatja a kukoricát.

Zenélni azonban még mindig közösségben a legjobb. S a Leskowsky Hangszergyűjteményben bizony számtalan hangszert fújhat, pengethet, nyomkodhat, aki multiinstrumentalista. Aki viszont nem kottapapírral a párnája alatt nőtt föl, azért annak is igen jó hely a gyűjtemény, ugyanis… de itt visszaadjuk a szót Szilágyi Áronnak:

„A Leskowsky Hangszergyűjtemény Magyarország legnagyobb állandó hangszermúzeuma, ami nyitva van, ’79-ben alapította Leskowsky Albert, és azóta folyamatosan működik. Nincs még egy olyan hely az országban, ahol ennyi hangszert ki lehetne próbálni, amelyeket akár laikus látogatók is kézbe vehetnek. Szóval ez egy igen-igen unikális gyűjtemény”

– mondta tovább Szilágyi Áron, aki alig volt nagyobb baba, amikor először a gyűjteménybe hozták.

Elmondása szerint édesapja, Szilágyi Zoltán dorombkészítő mester, akitől néhány évvel ezelőtt maga is átvette a mesterséget, Kecskemét azon „figurái” közé tartozott, akik érdekesen fura, összművészeti dolgokkal foglalkoztak, és így jól ismerték egymást. „Apu dorombkészítő, meg költő, meg zenész volt abban az időben. Leó hangszergyűjtő, illetve készített is hangszereket, egyik-másik képzőművészeti alkotásnak is beillik” – mesélte Szilágyi Áron, aki tehát a régi ismeretség folytán maga is a közismert Leó becenevén említi a mára már a gyűjtemény éléről visszavonult, de oda azért még be-bejáró, a hetvenes évei derekán lévő Leskowsky Albertet, akit egyszer felhívott egy idős hölgy Szegedről. A korát a hangjából saccolta meg. Csörgött a telefon, Leskowsky Albert felvette, de nem ő szólt bele előbb.

„Halló! Hangszergyűjtemény? Van egy zongorám, nekidöntve a falnak”

– állította a hölgy. „Hajjaj, hogy micsoda…” – gondolhatta a hangszergyűjtő. Az asszony azonban olyan kitartó és annyira eltántoríthatatlan volt attól, hogy az ő zongorája bizony neki van döntve a falnak, hogy addig-addig bizonygatta ezt, amíg Leskowsky Albertben felötlött, mint egy felfedezés, hogy itt nagy valószínűséggel egy zsiráfzongora nyújtogatja a nyakát: múzeumi tárggyá akar szelídülni.

A történet szép véget ért, sőt a jelen idő igazabb. Ugyanis a néni megszabadult a zongorától, amire még a családi ősök bekeretezett képét sem tudta kirakni, a gyűjtemény pedig olyan csodával gazdagodott, amivel Szilágyi Áron szerint rajtuk kívül nem sokan bírnak ma sem. Úgy tudja, hogy van egy Zebegényben, de körbe van kerítve, egy másik Gödöllőn, szintén érinthetetlen, a harmadik meg egy fővárosi múzeum pincéjében, letakarva.

„A miénk az ország egyetlenegy olyan szabad préda zsiráfzongorája, amit ki lehet próbálni, amin lehet játszani” – büszkélkedett Szilágyi Áron.

A látogatók is jól jártak tehát a Szegedről Kecskemétre érkezett régi telefonhívással, hiszen mind a mai napig szabadon klimpírozhatnak a hangszeren, s ami talán még többet ér, ahogy a gyűjteményvezető kifejtette, e hangszer segítségével, látva a dolgozó billentyűket, a kalapácsokat, „nagyon jól el lehet magyarázni például gyerekeknek, hogyan születik meg a hang”.

„Konkrétan szemmel láthatóvá válik az, hogy keletkezik a hang, és kézzelfogható lesz minden” – mondta a tárlatvezetőnk. Arról pedig, hogy hangot előállítani isteni kiváltság, Hajduch-Szmola Patrik evangélikus lelkésszel beszélgettünk, történetesen ugyancsak Kecskeméten, nemrég. Ha még nem tették, olvassák el a vele készült interjúnkat.

A zsiráfzongoráról még annyit, hogy amint azt megtudtuk, az 1800-as évek végén találták ki, hogy a brutális súlyú, terebélyes hangversenyzongorák helyett milyen jó lenne egy kisebb klavír. Ez lett a zsiráfzongora, amely príma kis tárgy, mint írtuk, viszont „ugyanolyan dög nehéz, és hangilag messze nem hozza azt, mint egy rendes hangversenyzongora. Viszont lehet mutogatni” – fogalmazott Szilágyi Áron, akiről már elmondtuk, hogy pici kora óta bejárt a gyűjteménybe, igaz még nem a mostani helyére.

Tőle tudjuk, hogy Leskowsky Albert 1979-ben a Kecskemét környékbeli tanyákon kezdett el citerákat gyűjteni, s egy németországi utazásáról is elég sok hangszerrel tért haza, azután meg citeragyűjtésbe fogott – olyan 150 darab ma is lóg a gyűjteményben –, majd a Kárpát-medence hangszereit kezdte el halmozni. A városban található Katona József Emlékház egyik szobájában alakította ki anno gyűjteményét, ’79 szeptemberében tartott nyitóbulit, a Muzsikásból és a Vujicsics zenekarból is többen ott voltak. Szilágyi Áron úgy tudja, hogy Sebestyén Márta is eljött. Amikor kinőtte a helyet, a kecskeméti Piarista Gimnázium egy pincerészébe került át az anyag, annak is egy olyan szegletébe, ahol „egy földrengés-előrejelző szeizmográf is működött. A dobokkal rendszeresen tesztelték”. A ’90-es évek elején a belvárosban egy régi családi házat vett meg az önkormányzat. Oda költözött be a múzeum, ott egészen sokáig maradt” – mondta Szilágyi Áron. Később, 2015-ben költöztek be a régi, átalakított filmszínházba, amelynek akkoriban keresett és talált új kulturális funkciót a város.

„Itt zéró zenei előképzettséggel ki lehet próbálni a hangszereket, ami fantasztikus élményt ad a látogatók számára. Olyan dolgokat élnek át nálunk, amiket még soha nem éltek át, kinyílik nekik egy új világ”

– hangsúlyozta Szilágyi Áron, aki 2010-ben került az intézményt fenntartó közalapítvány élére, azóta viszi ő a gyűjteményt munkatársaival.

„Keddtől vasárnapig 10-től 17 óráig idejönnek az óvodás csoportok, a nyugdíjas csoportok és az egyéni látogatók, és azokat az élményeket élik át, mint amit itt előbb ecseteltem” – mondta.

Időről időre tartanak különböző extra programokat is, szobakoncertet, vagy éppen hangszerbabusgatót a legkisebbeknek, 0-3 éves korig.

„Itt akár egy család tagjai is olyan képességeit ismerik meg a szeretteiknek, amikről korábban fogalmuk sem volt” – mondta Áron, s hozzátette, hogy évente mintegy 18-20 ezer látogatójuk van, körülbelül 70 százalékuk belföldi. Vagyis sokan jönnek külföldről is. „Nálunk mindenki személyre szabott tárlatvezetést kap az éppen aktuális igénye szerint. Mi nagyon szeretjük a látogatókat, és foglalkozunk, beszélgetünk is mindenkivel, ezért szeretnek visszajönni, mert jó érzés itt bent lenni” – folytatta Szilágyi Áron, magunk pedig első kézből tudjuk alátámasztani a szavait.

„Melyik város, amelyik saját címerállatát levágja, megnyúzza, fölfújja és még zenél is rajta?”

– ezt a kérdést alighanem szinte mindegyik vendégnek feladják a gyűjtemény tárlatvezetői. A válaszért nem kell messzire menni: Kecskemét az a város. A néhány éve elhunyt, halálával pótolhatatlan űrt hagyó Horváth Zoltán dudakészítő mester készítette azt a dudát, amely annyira helyi, hogy még „a kecske is kecskeméti volt” – tudatta Szilágyi Áron, s belefújt a hangszerbe, majd megvallotta, hogy a duda kialakítása egyébként nógrádi, de ez nem szégyene. A „duda homlokán” a tükör felel azért, hogy elűzze a rossz szellemeket, a gonosz energiákat. Archaikus motívum ez a magyar népi kultúrában.

Aztán van még itt egy hangszer – amelynek, írtuk már, Szilágyi Áron is készítője –, ez az instrumentum külsőre „olyan, mint egy olló, vagy egy kulcs, vagy egy egérfogó, vagy egy sörnyitó. Ez egy fantasztikus hangszer! A világ egyik legősibb hangszere. Magyarországon azt hiszik róla, hogy ez magyar népi hangszer, Indiában tudják, hogy rajtuk kívül senki nem játszik rajta, és Jakutföldön, Északkelet-Szibériában, a világ leghidegebb részén pedig állítják, hogy ők találták ki” – mesélte a mindenki kedvence dorombról tárlatvezetőnk.

Megtudtuk még, hogy bár a doromb anyaga leginkább a fém, „Délkelet-Ázsiában, a Fülöp-szigeteken, Malajziában bambuszból készítik a mai napig”.

„Magyar nyelvterületen csak a moldvai csángóknál számít autentikusnak, az összes többi népzenei dialektusba a táncházmozgalom idején került” – mondta Szilágyi Áron, s hozzátette, hogy

„ma reneszánsza van a dorombnak, mert nagyon könnyen és gyorsan meg lehet rajta tanulni olyan szintig, amely örömet szerez önmagunknak és a társainknak is”.

A Leskowsky Hangszergyűjtemény egy másik különleges darabja az Ószövetségben is szerepel.

„Ennek a kos szarvából kialakított hangszernek a neve már a Bibliában is olvasható, s azóta is változatlan maradt” – erősített meg Szilágyi Áron.

„Ez a sófár” – nevezte meg.

Izgalmas körülmény, hogy amikor megfújja az időtlen hangszert, hosszan zeng, vibrál a kiszabaduló hang a gyűjtemény terében, a már említett citerák s minden más húr utánozhatatlan atmoszférát teremt. Tényleg azt ajánlhatjuk, hogy látogassanak el Kecskemétre, s tapasztalják meg személyesen, hiszen számos dologról nem is írtunk, amit pedig láttunk: a Schunda-féle pedálos cimbalomról – az itteni darabot tyúkokkal együtt vásárolta meg anno Leskowsky Albert –, a paraszthegedűkről – melyekből módfelett sok van, és amelyek „meglehetősen változatos anyag- és formavilággal bírnak”, és amely kollekció Péter Vladimir ötvös- és szobrászművésztől kapott ajándéka a kecskeméti gyűjteménynek. Vannak azután tamburák, tárogatók, madársípok – utóbb említettek Bán Mariann keramikus adományai, s úgy érezhetjük, hogy a világ minden részéről van benne egy darab, Szöultól Santiago de Chiléig.

Sorakoznak még mindenféle, a megszólaltatója számára is idegnyugtató hangszerek a fujarától kezdve a didzseridun és a havasi kürtön át a nyelves acéldobig, amely „a pentaton varázsa”, a disszonáns hangokat elhagyó hangolása okán még avatatlan kezekbe kerülve is olyan szépen szól, mintha az emberfia legalábbis konzervatóriumot végzett volna, vagy mintha mindentudó bábaasszony, vagy vigyázzban álló, tettre éhes édesapa lenne a szülőszobában, ahol a hangok a világra születnek.

Vezetőkép: Szilágyi Áron, a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény gyűjteményvezetője a hírös városba egykor Szegedről érkezett zsiráfzongora társaságában. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona