Szent Polikárp emléknapja – az apostoli atyák utolsó tanúja, aki máglyán adta életét Krisztusért
A hit nem divat vagy kényelem kérdése, hanem hűséges kitartás a viharokban is.
Február 23-án a katolikus Egyház Szent Polikárpra, Szmirna püspökére és vértanújára emlékezik, akinek élete és halála az apostoli kor utolsó élő tanújaként különösen értékes példa a mai hívők számára is.
Polikárp körülbelül Krisztus születése után 69-ben született Kis-Ázsiában. Fiatal korától fogva Szent János apostol tanítványa volt, aki Smyrnában (ma Izmir) élt és tevékenykedett. Polikárp így közvetlen kapcsolatot képvisel az apostolok korával: ő az egyik utolsó élő szemtanú és hallgatója az evangéliumnak, amit az Úr tanítványai hirdettek. Szent Iréneusz, aki maga is Polikárp tanítványa volt, így ír róla: „Nemcsak tanultam tőle, hanem vele is éltem; ő pedig gyakran beszélt az apostolokról, és arról, amit az Úrtól hallott tőlük.”
Polikárp Szmirna püspökeként a 2. században vezette közösségét, amikor a keresztény hitet üldözték a római birodalomban. Életét a hűség, a tanítás tisztasága és a szeretet jellemezte. Harcolt a gnosztikus eretnekségek ellen, és mindig az apostoli hagyományhoz ragaszkodott.
Február 23-án, 86 éves korában tartóztatták le. A vértanúakták szerint a római helytartó, Statius Quadratus előtt állt meg. Amikor arra kérték, hogy tagadja meg Krisztust, és áldozzon a császárnak, Polikárp híres válaszát adta: „Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és semmi rosszat nem tett velem. Hogyan káromolhatnám azt a Királyt, aki üdvösségemre van?”
A tömeg máglyát rakott, de amikor meggyújtották, a lángok nem érték a szentet: a tűz inkább ívet formált körülötte, mint egy hajó vitorlája. Végül karddal ölték meg. Halála előtt imádkozott: „Uram, Istenem, köszönöm neked, hogy méltónak találtál erre a napra és órára, hogy részesüljek Krisztus szenvedésében.”
Polikárp halála után a keresztények összegyűjtötték hamvait, és „drágábbnak tartották minden nemes kőnél és aranynál”. Azóta ünneplik február 23-án, mint a hit állhatatosságának példaképét – különösen aktuális a nagyböjt kezdetén, amikor mi is meghívást kapunk a Krisztus melletti hűség megújítására.
Szent Polikárp élete és mártíromsága nem csupán történelmi emlék, hanem élő hívás a mai keresztények számára, különösen most, a nagyböjt kezdetén, amikor az Egyház minket is Krisztus szenvedésének titkába vezet be. Polikárp nyolcvanhat éves hűséges szolgálata során soha nem tapasztalt semmi rosszat attól, akit imádott – ez a mondat ma is visszhangzik bennünk. Mennyien vagyunk, akik rövid ideig tartó nehézségek, kritikák, veszteségek vagy akár a hitbeli támadások közepette máris megkérdőjelezzük Isten jóságát? Polikárp példája emlékeztet: a hit nem a kényelem jutalma, hanem a hűség gyümölcse, amely akkor érik be igazán, amikor a világ tagadni kényszerít.
A nagyböjtben, amikor önként vállalt hiányokkal, böjttel, imádsággal és alamizsnával készülünk a húsvéti misztériumra, Polikárp mutatja meg nekünk, mit jelent „részesülni Krisztus szenvedéséből”. Nemcsak a nagy, látható mártíromságban – vértanúságban –, hanem a mindennapi „könnyes vértanúságban” is: a munkahelyi igazságtalanságban, a családi konfliktusokban, a társadalmi nyomásban, amikor a világ azt várja tőlünk, hogy hallgassunk el a hitünkről, hogy alkalmazkodjunk a divathoz, hogy ne legyünk „politikai inkorrektek” a Krisztus melletti kiállásban. Polikárp nem alkudott meg: nem tagadta meg Királyát, még akkor sem, amikor a máglya lángjai már körülvették. A tűz ívet formált körülötte, mintha Isten maga védte volna – de végül a kard végzett vele. Ez a kép ma is eleven: a világ gyakran nem nyílt tűzzel támad, hanem alattomosan, lassan, a kényelem és a kompromisszumok révén próbál elválasztani minket Krisztustól.
Tertuliánusz szavai jutnak eszünkbe: „A vértanúk vére a kereszténység magja.” Polikárp halála nem a vég, hanem a kezdet volt – a hit tovább élt benne, tanítványaiban, köztük Szent Iréneuszban, aki továbbadta az apostoli hagyományt. Ma mi vagyunk ennek a láncnak a szemei: az apostolok tanítványainak tanítványai. A nagyböjtben kérjük a kegyelmet, hogy ne csak emlékezzünk Polikárpra, hanem kövessük őt: ragaszkodjunk az apostoli hithez a tisztaságában, harcoljunk az eretnekségek, a relativizmus és a hitet hígító modern tévtanok ellen szeretettel, de határozottan.
Amikor a kísértések jönnek – ahogy Krisztusnál a pusztában, úgy nálunk is a mindennapokban –, Polikárp buzdít: ne tagadd meg azt, aki soha nem bántott meg! Inkább válasszuk a hűséget, még ha az fáj is. A nagyböjt nem büntetés, hanem kegyelem: alkalom, hogy közelebb kerüljünk Krisztushoz szenvedésében, hogy részesüljünk az Ő feltámadásának erejéből. Legyen Polikárp mártíromsága nekünk is erőforrás: ha a világ máglyát gyújt körülöttünk, bízzunk abban, hogy Isten ívet formál a lángokból, és ha mégis eljön a végső próba, adjon nekünk bátorságot, hogy így imádkozzunk: „Uram, köszönöm, hogy méltónak találtál erre a napra és órára!”
Így készüljünk a húsvétra: ne csak böjtöljünk testben, hanem lelkünkben is álljunk ki mellette, aki értünk állt ki a kereszten. Szent Polikárp, közbenjárj értünk, hogy hitünk soha ne lankadjon!
Imádság
Szent Polikárp, te, aki az apostolok nyomdokain jártál, és vértanúhalálodban Krisztus hűséges tanúja lettél, könyörögj értünk! Segíts, hogy a nagyböjt napjaiban mi is erősen ragaszkodjunk a hithez, és soha ne tagadjuk meg Urunkat. Ámen.
Források: Katolikus.hu archívum, vértanúakták, Szent Iréneusz írásai, Általános Római Naptár
