A szeretet díja – Interjú Todorovits Reával
Nem tervezte, mára mégis 148 ezres követőtáborral rendelkezik Todorovits Rea újságíró, a 2025-ös Családháló díj különdíjasa, akinek írásai nagyon sok embernek segítenek az élet nehézségeiben: volt, aki hatására tett le az öngyilkosság gondolatáról, vagy mert váltani, hinni egy szebb jövőben. Pozitív életszemlélete, derűs személyisége már az első találkozáskor elvarázsol, nem véletlen, hogy annyian szeretik és követik írásait. Rea nemrég az Iciri-piciri Népmesepont nagykövete lett, amely a népmesék világán és a hagyományok őrzésén keresztül segíti a kisgyermekes édesanyák közösségi élményszerzését. Ennek apropóján beszélgettünk írásról, küldetésről, a szeretet díjáról és arról, milyen nehézségekkel kell a mai édesanyáknak megküzdeni.
– A Családháló díjátadón a méltatások között nagyon megható volt olvasni, hogy különleges módon tudsz kapcsolódni az emberekhez: sokan az írásaidnak köszönhetik, hogy mertek az életükben váltani, hinni önmagukban, nem dobták el maguktól az életet. Tudatosan jött létre az oldalad, hogy megszólítsd az olvasókat, vagy inkább a véletlen alakította a mára több mint százezres követőtábort?
– Az oldal létrehozása teljesen tudatos volt, de csak egyetlenegy embernek szántam akkor, aki egy súlyos betegségből gyógyult. Ő olvasgatta a gondolataimat, mert nem tudtunk mindig telefonon beszélni, és nem lehetett hozzá folyamatosan bemenni a kórházba. És megdöbbenve láttam, hogy egyszerre milyen sokan követik: először csak kétezren, utána négyezren, és szépen folyamatosan nőtt az olvasók száma, mára elértük a 148 ezret…
– Ez óriási szám ahhoz képest, hogy nincs mögötte marketing tevékenység!
– Igen, és bevallom, most sincs igazán tudatosság ebben az oldalban. Talán pont ezért is tud működni. Persze látom, hogy a tudatosan felépített oldalak milyen hatalmas eléréseket produkálnak. Én ezt egyfajta hobbinak tekintem, nem is tudom, talán online szolgálatnak nevezhetném.
– Sok embernek segítesz. Téged is megtart ez a közeg?
– Nagyon sokszor igen. Nekem is vannak vacak periódusok az életemben, hogy ne lennének! De közben tudom, hogy 148 ezer ember várja azt, hogy most ne sírjak, most ne panaszkodjak, hanem igenis kapjam össze magam, kaparjam össze magam, és keretbe tegyem mindazt, ami éppen van. És akkor megnézem, hogy mit lehet ebből kihozni.
– Honnan merítesz inspirációt?
– Az életből. Elég elmenni bevásárolni, megnézni az emberek arcát, kivenni a fülest, amin zenét hallgatsz, és egy picit jobban koncentrálni a körülötted lévőkre. Az is nagyon sokat segít, ha az ember megtanul csendben lenni és gondolkodni.
– Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy Családháló díjra jelöltek?
– Hát én teljesen ledöbbentem már magán a jelölésen is. Fantasztikus szakemberek vannak a jelöltek között, és aztán berobbantam, mint valami kakukktojás, a Glamour újságírójaként. Az első döbbenet után mélységes hálát éreztem, hogy valakinek eszébe jutott a nevem, valakinek mégiscsak maradandót tudtam adni. És ez nagyon-nagyon jó érzés.
– A Családháló díj alap koncepciója szerint azokat jutalmazza, akik az olvasók szerint a legtöbbet tették a családokért. Milyen érzés volt elnyerni a díjat?
– Ha a döbbenetnek van leg-fokozata, akkor azt gondolom, hogy ez írja le legjobban, amit akkor éreztem. Azt viszont el kell mondjam, hogy ez a díj mindenkinek visszaigazolás, hogy amit tesz, vagy amit teszünk, nem marad észrevétlen. De a legnagyobb díj mégis az emberek figyelme és az a fajta megtartó szeretet, amivel nem csak felém irányulnak, hanem az oldal résztvevői és tagjai felé is. Úgyhogy a Családhálótól kaptam egy csodálatosan szép keretbe zárt díjat, az olvasóktól pedig minden áldott nap ezt a fajta szeretetdíjat kapom. Végtelen hálát érzek, amiért látnak egy felhívást, és eszükbe jut a nevem. Ez maga a díj, maga a csoda.
– Az Iciri-Piciri Népmesepont nagykövete is lettél. Miért a szívügyed az, hogy segítsd a kezdeményezést, amely a népmesék világán és a hagyományok őrzésén keresztül segíti a kisgyermekes édesanyák közösségi élményszerzését, programjait?
– A mai világ eleve egy nagyon-nagyon elszigetelt világ. Függetlenül attól, hogy 8-12 órát dolgozol, munkahelyen, közösségben vagy, az emberek társaságra való igénye nagy, de végtelenül hiányos. Gondoljunk bele, hogy egy édesanyát, aki otthon van a gyermekkel, milyen hatások érnek: ott a média, a magánélet problémái, aztán a belső anyai szorongás, és mindezekkel egyedül van.
Jobb esetben délután, estefelé hazamegy a párja, de az, ami benne kavarog, az női megélés, anyai megélés, amire egy férfi nem mindig tud úgy csatlakozni. Mert munkából jött, más hatások, más sikerek érik, és férfi, neki apai megélése van.
De abban a pillanatban, ahogy ezek az anyák összejönnek egy közösségben és találkoznak egymással, rácsodálkozhatnak egymásra: „Te is félsz? De jó, nem vagyok egyedül!” Mennyire szép ez!
És itt azért felhívnám a figyelmet arra is, hogy egy ilyen környezetben az arcunkkal vállaljuk az érzéseinket. Ez nagyon fontos. Ma sokszor látom, hogy különböző online csoportokban névtelenül osztjuk meg a kérdéseinket, és aztán névtelenül érkeznek rá válaszok.
– Ami nem igazi kapcsolódás…
– Igen, a kapcsolódás az az, amikor valaki bemegy például a Népmesepontba a gyerkőccel, és megcsodálhatja a másik gyerekét, megcsodálhatja a másik anyát, és láthatja azt, hogy neki is ott vannak a karikák a szeme alatt, neki is ott vannak a kérdései, és neki is ott van a boldogsága. Szerintem ez iszonyatosan fontos.
– Neked mi segített, amikor kicsik voltak a gyerekeid? Kik voltak azok, akik megtartottak?
– Elsősorban a gyermekeim. Egy fiam és egy lányom van. Sosem felejtem el, hogy lányommal szülés utáni depresszióm volt, és amikor a védőnő erre felhívta a figyelmemet, akkor sírva-röhögve mondtam, hogy tudom, de kezelem. Nyilván a családom is segített, de ők azért dolgoztak.
A fiamnál talán jobban össze tudott zárni a család, az élethelyzet is olyan volt, hogy egy picit jobban és többet tudtam rájuk számítani. A lányom születésekor viszont már egy kicsit kevesebb volt az a segítség. Viszont a lelki támogatás mind a mai napig sok.
– Szimbiózisban éltétek meg a gyerekkort?
– Egyedül nevelem őket, és azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Emlékszem, hogy az óvodában szóvá is tették, hogy micsoda szimbiózisban él anyuka és a gyerekek. Nagyon sokáig gondolkodtam ezen, de most, hogy a fiam 21 éves, a lányom 16, és azt látom, hogy a leválási folyamat gyönyörűségesen megérett és elindult. Nem lett ez elrontva.
– Szakemberek szerint könnyebb a leválás, ha a korai időszakban „válaszkész” a szülő…
– Igen. Nagyon sokan vallják, hogy az erős kapcsolódás nem jó. „Úristen, hát milyen felnőtt lesz ebből? Anyuci pici fia, anyuci pici lánya.” Dehogyis! Ha itt az ideje, szépen leválnak, ahogy kell!
– Mit üzennél azoknak az édesanyáknak, akik most otthon vannak egyedül? Hogyan tudják élhetőbbé tenni saját maguknak a hétköznapokat?
– A legpontosabb, hogy tudjuk, ez csak egy időszak. Bármennyire is nehéz most, ez el fog múlni. És tudom, hogy milyen nehéz a gyerekhez 128 ezerszer felkelni egy éjszaka. Tudom, hogy tele vagyunk kétségekkel. De higgyék el, hogy ha szeretetből teszik azt, amit tesznek, akkor nem tudják elrontani. Nincs elrontott gyerek, csak elrontott világ.
Vezetőkép: Todorovits Rea a 2025-ös Családháló díj átadó ünnepségén/Kép forrása: Vasarnap.hu
