Kiugrás vagy behódolás? – A német megszállás dilemmái

Az 1943-as év tömérdek fordulatot hozott a II. világháború menetében. Egyre világosabbá vált, hogy Németország nem esélyes a háború megnyerésére. Olaszország ez év szeptemberében átállt a szövetségesek oldalára, s a Kállay Miklós vezette magyar kormány is elkezdte boncolgatni kiugrás lehetőségét.

Kállay és Horthy egyértelműen a szuverenitás megőrzése mellett tették le a voksukat, azonban Magyarország haderejét tekintve kockázatos lett volna a németekkel nyíltan szembefordulni. A kormány a szövetségesekkel való titkos béketárgyalásokban látott lehetőséget, az így kialakult „hintapolitika” viszont nem állta meg a helyét, a németektől való félelem mintegy megbénította Kállay kormányát. A szövetségesekkel való további béketárgyalások így tehát elmaradtak.

Magyarország nem volt megbízható szövetségese Németországnak.

– mondta Stark Tamás. „Hitler tudott Kállay tárgyalásairól, a megszállással biztosítani akarták, hogy Magyarország ne lépjen ki a háborúból.”

Stark arra a kérdésre, hogy mennyire lehet igaz az, hogy a szövetségesek a háttérből kikényszerítették hazánk megszállását, így fogalmazott: „Kétségtelen, hogy

az angolszász hatalmaknak érdeke volt, hogy a német hadsereg minél nagyobb része van lekötve keleten,

ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy a Magyarországra bevonuló német erők csapataikat – melyek több tízezer főt számláltak – viszonylag gyorsan kivonták”.

Magyarország helyezkedésének célja nem maradt a német Führer előtt titokban; Hitler elkezdte kidolgozni mind hazánk, mind Románia megszállását, melyek a Margarethe I és a Margarethe II nevet kapták. Bár Románia átállt a szövetségesek mellé, Hitler így is készen állt a magyar területek megszerzésére. Magyarország megszállásában egyértelműen nagy szerepet játszott a nagyszámú zsidó lakosság: a Kállay-kormány nem szolgálta ki Németországot a deportálási követelmények tekintetében

A trójai faló

Hitler csendes megszállását úgy dolgoztatta ki, hogy az csupán az országon átvonuló csapatok illúzióját keltse; az akció a „trójai faló” fedőnevet kapta. Az akkor vasárnapi napra eső március 19-e biztosította a német haderők számára, hogy a lehető legkisebb ellenállásba ütközzenek a megszállás folyamán. Hitler emellett magához rendelte Horthyt, így biztosítva, hogy a legfontosabb hazai döntéshozó ne tartózkodjon az országban a bevonulás idején.

Horthy, miután személyesen a Führertől szerzett információt a katonai megszállásról, bár egy ideig ellenállt, végül tudomásul vette a döntést. Az akkori vezérkari főnök esélytelennek látta a német csapatok katonai feltartóztatását, így a honvédséget arra utasította, hogy katonái ne tanúsítsanak semmiféle ellenállást. Az ország lakosai március 19-e reggelén vonuló tankok zajára ébredtek.

Élet a megszállás után

A német megszállással megkezdődött a zsidó lakosság jelentős részének letartóztatása, majd deportálása. Lefogták a baloldali németellenes személyeket is. Többek között betiltották a baloldali pártokat, folyóiratokat, a külföldi rádiók hallgatását. A lemondott Kállay-kormány helyére lépő németbarát országvezetés élére a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme került. A magyar közigazgatás, valamint a hatalmi apparátus Horthyval az élen a helyén maradhatott; a megszállás következményeit passzívan tűrték.

Németország kizsákmányolta hazánkat. Előtérbe került a német gazdasági igények kielégítése; az ország irányítása csaknem teljes egészében a Führer keze alá került. Nem kérdéses, hogy ekkora katonai erővel szemben Horthyék 1944. októberi kiugrási kísérlete teljességgel esélytelen volt. A meghiúsult kiugrást követően még borúsabbá vált az ország helyzete: megkezdődött a nyilasok uralma.

Megelőzhető lett volna?

„Egy felelős vezető mit tegyen: keresse a kiugrást, vagy vesse alá magát a német követeléseknek?” – kérdez vissza Stark Tamás. „Hogyan menthetett volna meg több emberéletet?”

Nagyon nehéz morális kérdések ezek, amiket aligha tudunk értékelni.