Ungváry Zsolt: Újra és újra lejátsszuk a rossz, régi lemezt…

Bizonyára mindenki járt már úgy, hogy rokonának, barátjának, ismerősének tett egy ártatlan megjegyzést, amit az félreértett vagy egyszerűen csak rosszul reagált rá, és pár perc múlva azon kapták magukat, hogy hevesen vitatkoznak, kiabálnak valakivel, akivel az imént még semmi bajuk sem volt.

Az európai történelem tele van ehhez hasonló, önsorsrontó, szürreális helyzetekkel, amikor látszólag teljesen értelmetlenül a politikusok felrúgnak egy kellemes, békés, gyarapodó világot, és belevezetik a kontinenst egy pusztító öldöklésbe. Ennek tankönyvi példája volt az első világháború; aki csodálkozott, hogyan tudta pár hét alatt az emberek gondolkodását átformálni néhány esemény, s az azokra adott reakciók, az most, az elmúlt hónapokban-években ízelítőt kaphatott abból, miképpen képesek bizonyos körök szinte a semmiből konfliktusokat generálni.

Én még emlékszem a hidegháború – igaz, a nyolcvanas évekre már nagyon is langyosuló – leheletére, és arra a váratlan, de üdítő fordulatra, hogy a nagyhatalmak közötti robbanásveszély teljesen eltűnik. 

Az oroszok mind gyümölcsözőbben kezdtek üzletelni a nyugattal, az amerikai filmekben a gonosz szovjetek helyébe arabok, irakiak vagy hontalan, világuralomra törő gazemberek (esetleg szuperhősök) léptek.

Európa identitását alapvetően határozta meg a római birodalom, és míg a nyugat mindig ezt az entitást próbálta feléleszteni, keleten, Bizánc eleste után Moszkva lett Konstantinápoly új örököse. 1990 után felcsillant a 395-ben kettészakadt ős-birodalom egyesítésének lehetősége: a kelet visszatérhetett volna Európába. Ennek – évekkel korábban teljesen abszurdnak ható – lépéseként Putyin 2001-ben az akkori amerikai elnöknek, az ifjabb Bushnak felvetette országa esetleges NATO-csatlakozását. Ha minden igaz, Bush nem is utasította el azonnal, de – mint az közismert – a dologból végül nem lett semmi. (Talán a szeptember 11-i merényletre adott nyugati válasz terelte el – vagy jegelte – a témát…)

Furán alakultak a szövetségek és ellenségeskedések a kontinens történetében. Anglia és Franciaország évszázadokig háborúztak, a középkori küzdelmek a gyarmati viszályokban öltöttek újra testet, de az 1898-as fashodai incidenst (amikor kis híján kirobbant köztük a nagy gyarmati háború) követően hirtelen egyezséget kötöttek (ez volt az entente cordiale), ami azt eredményezte, hogy a két ősi ellenség éppen akkor került egy oldalra, amikor az addigi történelem legnagyobb háborúja kitört.

Ebben a háborúban oroszok és németek egymással harcoltak, mígnem – német segítséggel – Oroszországban hatalomra jutott Lenin és a bolsevikok, és békét kötöttek; igaz, eme örömteli fejleménnyel párhuzamosan megszületett minden idők egyik legborzalmasabb, legvéresebb, legembertelenebb rendszere is. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktumban a két szocialista vezér (nemzeti- és nemzetközi szocialista) felosztották maguk között Közép- és Kelet-Európát, benne Lengyelországot is. Érdekes módon azonban a nyugati államok a német támadást követően Hitlernek hadat üzentek, de a Lengyelország másik felét lenyelő Sztálinnak nem, sőt rövidesen szövetségben harcoltak ismét az oroszokkal a németek ellen.

Miután a második világháborút is megnyerték, ezúttal már az amerikaiak és az oroszok osztották fel Európát, és a ma két ukrán megye miatt berzenkedő Nyugat néma tudomásulvételével a szovjet csapatok egészen a kontinens közepéig nyomultak, és ott is maradtak. Mihelyst legyőzték azonban a németeket, a nyugatiak megint percek alatt váltottak, és hirtelen korábbi szövetségesük lett a legnagyobb ellenfél. Churchill, aki Teheránban és Jaltában még aktív részese volt Sztálin hódításai előkészítésének, fultoni beszédében 1946-ban már vasfüggönyről beszélt, megnyitva ezzel a hidegháborút.

Miután elvettek tőlünk negyvenöt évet egy borzalmas, zsákutcába torkolló rendszerrel, 1989-ben, némiképp váratlanul felszabadultunk. A Varsói Szerződés megszűnt, és mi tíz éven belül már a korábban ellenségként számon tartott NATO tagjai lettünk. Ez eleinte abszurdnak látszott (jellemző, és gyanakvásra okot adó lehetett volna, hogy emlékeim szerint a NATO-csatlakozás ötletét a parlamentben először Horn Gyula vetette fel), de aztán lassanként az egész hajdani béketábor belépett az észak-atlanti szövetségbe. 

Ez lehetett volna a nagy kiegyezés pillanata, a fehér, keresztény európai egység, az orosz nyersanyag és a nyugati technológia ötvözése. Ehelyett Európa ismét az összeveszést választotta, és újra az értelmetlen testvérharc útjára lépett. Ennek közepében ismét a németek oroszellenes inváziós terve áll, de míg a két világháborúban a Nyugat nagy része az oroszokkal szövetségben harcolt, addig most, amikor a sztálininál egy sokkal emberibb, kompromisszumkészebb rendszer van, velük nem akarnak megegyezni. 

Európa módszeresen kinyírja magát; előbb gazdaságilag, majd emberileg is. Nyilvánvaló, hogy a Von der Leyenek, Rutték és Weberek nem Európa hosszú távú érdekeit nézik. Hogy ki és mi van mögöttük, arról sok elmélet létezik, nálam többet tudók és okosabbak biztos jobban rálátnak, de az egyszerű ésszel is eldönthető, hogy a kardcsörtetők nem a demokráciáért, nem a jólétért, nem az európai emberek és népek érdekeiért dolgoznak. Vagy eleve beépített ügynökök, vagy megvették őket vagy nagyon hülyék. 

Vagy is-is.

Vezetőkép: Illusztráció