Nem volt nagy, nem októberben történt, nem volt szocialista és nem volt forradalom
A kommunista, a bolsevik nem vész el, csak átalakul – tudjuk ezt jól, mi, magyarok tudjuk csak igazán. A Lenin-fiúk közöttünk élnek ma is, és alig várják, hogy előbújhassanak rejtekükből. Ezért is kell, ezért is kötelességünk emlékezni az áldozatokra, és ezért fontos rámutatni az elkövetőkre akkor is, ha az valaki(k)nek fáj.
A kommunista rendszer lélek és hit nélküli kiszolgálókat kívánt, akik az emberből és a földi létből csak azt fogadták el, ami fizikailag megfogható volt. Talán pontosan ezért éreztek egyfajta félelemből táplálkozó gyűlöletet azok iránt, akik tudatában voltak annak, hogy az életben a láthatatlan fontosabb a láthatónál, a szellem az anyagnál, a hit az erőnél, a lelki közelség a fizikai távolságnál. Ez pedig igencsak veszélyes rájuk nézve, mert ők a hazugságban alakuló diktatúrára esküdtek fel.
A „nagy októberi szocialista forradalom” évfordulója, november 7-e utoljára 1988-ban volt Magyarországon hivatalosan is „piros betűs” állami ünnep és munkaszüneti nap. Míg ebben az évben a Népszabadság a „marxista értelmezésű szocializmus híveinek” hűségéről cikkezett, addig 1989-ben, a „csodák évében” már egy másik forradalomról, a Berlinben tüntető egymilliós tömegről szóló vezércikkel és nem piros fejléccel jelent meg a napilap. Egy év alatt megfordult a világ, utat tört a közép-európai népek szabadságvágya.
A magyar szív nem felejt. A magyar lélek nem hajlik meg vörös zászló alatt. Nem ünnepel. Nem kell. November 7-e régen a „nagy októberi szocialista forradalom” évfordulója volt, de már a neve is hazugság: 1917-ben, a julián naptár szerint október 25-én, a gregorián szerint november 7-én történt a bolsevik puccs Petrográdban. Nem forradalom, nem népfelkelés, hanem hatalomátvétel fegyverrel, vérrel, majd évtizedes terrorral. Magyarországon ez a nap évtizedeken át kényszerített ünnep volt: iskolai műsorokkal, kötelező felvonulásokkal, átkeresztelt terekek és hidak emlékeztek a “dicsőséges napra”. Az Oktogon November 7. tér lett, az Árpád híd Sztálin híd – nem tisztelgés, hanem megszállás bélyege.
A történelem nem hazudik. Lenin és Trockij a Téli Palota ostromával nem a nép akaratát, hanem a saját hatalmukat ragadták magukhoz. Ami következett, az nem egyenlőség, hanem polgárháború, éhínség, a Vörös Terror, a Gulag. Kelet-Európában, így Magyarországon is, ez a nap a szovjet birodalom kiterjesztésének eszköze lett.
Ma, 2025. november 7-én, a rendszerváltás után harmincöt évvel, ez a nap már nem piros betűs a naptárban. Nem kell vörös zászlót lengetni, nem kell hazudni a gyerekeknek…
De nem felejtünk. A mai napon is megemlékezünk arról, hogy a totalitárius ideológiák – bármilyen színben – mindig elnyomást hoznak. Emlékezünk arra, hogy a magyarok kitartottak. Hogy 1989-ben, amikor a berlini fal ledőlt, mi is részesei voltunk a csendben zajló forradalomnak.
Latorcai János úgy fogalmazott: „A keresztény hit az egyetlen biztos alap.”
És igaza van. A hit kitart – a legsötétebb időkben is.
De a kommunizmus nem alap. Hanem gödör. Mély, sötét, vértől iszamós gödör, ahová milliókat löktek bele. Mi kimásztunk. Visszaneveztük a tereket, a hidakat, az életünket. November 7-e ma már nem piros betűs ünnep, hanem emlékeztető arra: aki vörös zászlót lenget, az nem szabadságot hoz, hanem bilincset. Aki „forradalmat” kiált, miközben fegyvert szegez, az nem hős, hanem hóhér.
De mi élünk. Szabadon. Magyarként. Keresztényként. És ha kell, újra szembeszállunk – nem tankokkal, hanem hittel, nem gyűlölettel, hanem szeretettel. Mert a szeretet erősebb minden vörös csillagnál. És a magyar nemzet nem törik meg a sarló, kalapács fenyegetésére sem.
Múltunk sötét árnyai a jelenre vetnek árnyékot. Ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az új generációkat a kommunizmus bűneire. A történelem ugyan elrobog felettünk, de a nemzet egységben marad. Marad, mert tud és akar is múltjára emlékezni.
Fotó: MTI/Manek Attila
