Hanusi Péter: Az életüket akartuk megmenteni a Mátészalkán tanuló kárpátaljai fiataloknak

Hanusi Péter kereszténydemokrata politikus már az ötödik ciklusát viszi polgármesterként, 29 éves volt, amikor megválasztották a 2300 fős Nyírcsaholy élére, ott két cikluson keresztül dolgozott. Immár több mint egy évtizede vezeti Mátészalkát. Hogy vele beszélgessünk – a Kárpátaljáról a városba érkezettekről, ukrán szélsőségesekről, keresztény értékrendről, a nizzai Jeanne d’Arc szoborról – utunk Szatmárba vezet, a fény városába, Hollywood bölcsőjébe, ahol mozi őrzi Zukor Adolph és filmfesztivál Tony Curtis nevét. Jöjjenek, tartsanak velünk!

– Miért a fény városa Mátészalka?

– Mátészalka nem csak és kizárólag azért a fény városa az én véleményem szerint, merthogy 1888-ban a mai Magyarország területén először itt gyulladt ki a közvilágítás fénye, hanem – én hiszek abban, hogy – az itt élő embereknek a szívében meg a lelkében egy különleges fény ragyog, és az, aki idejön Szatmárba, és megtapasztalja az itt élő emberek kedvességét, vendégszeretetét, s azt, hogy odafigyelünk egymásra például akkor, amikor vészhelyzet vagy baj van, az tudja, hogy miről beszélek.

– Állandó vészhelyzet és baj van ide nagyon közel. Több mint három éve zajlik az a háború, ami az egész országban közelinek tűnik, de innen még közelebbi. Mátészalkának milyen feladata volt, illetve van? Érkeznek ide menekültek? Mi a mindennapi tapasztalat?

– Az első tapasztalat az volt, amikor a határon szó szerint elkezdett dőlni a menekültáradat, a döntő hányaduk hölgy volt, illetve a gyerekeik. A férfiakat akkor még nem zaklatták ott, akkor ők még maradtak egy darabig. Akkoriban három hét alatt kellett 1600 emberről gondoskodni. Ők mind olyan menekültek voltak, akik átléptek a határon, és Mátészalkán álltak meg pihenni, vagy itt várták meg a hozzátartozóikat, a családapát például. Ez egy óriási próbatétel volt a városnak, és tényleg a város apraja-nagyja összefogott, hogy segítsen ezeknek az embereknek, és senki nem nézte, hogy ő magyar nemzetiséghez tartozik Ukrajnából, vagy ruszin, vagy ukrán, vagy orosz, vagy milyen nemzetiségű. Nagyon sokan fogadtak be vadidegen menekülőket egy-két éjszakára, hiszen az emberek döntő többsége ment tovább. Az önkormányzat is több mint száz embernek – negyvennek hosszabb időre – szállást nyújtott, illetve lehetőséget arra, hogy itt a környéken megtalálják a számításukat. Mintegy kétszázan itt is maradtak, tehát máig itt laknak. Azt gondolom, hogy ők mátészalkaiak is maradnak, amennyire én hallom, nem akarnak már visszamenni, mert ahogy ők mondják, nincs hova.

Nagyon sokan mondták el, hogy ők úgy tudják, a házaikba beköltöztek mindenféle emberek az ország belső részéről, minden felhatalmazás nélkül. Egy orvos mesélte, hogy ő még azt is kiírta, hogy a kulcs a lábtörlő alatt, kérlek, ne törj szét semmit, használd úgy, mint a magadét.

Neki az volt a fejében akkor, hogy hamarosan hazamehet, ezért is mondta meg, hogy hol a kulcs, hogy használják a házát, a dolgait, de ne verjék széjjel, becsüljék meg. Egy úriember sírva mondta el, hogy ő minden este beszél a szüleivel, akik elmondják, hogy fekete ruhás emberek terepjárókon hangszórókból üvöltözik, hogy

„takarodj, magyar, innen haza a fenébe, nincs semmi helyed Ukrajnában, az írmagodat is kiirtjuk innen”.

Tehát folyamatosan fenyegették az embereket szervezetten ezek a szélsőséges radikális, de nem katonai erők, akiket szabadjára engedtek Ukrajnában. Nyilván ezt nem lehetne csinálni, ha lenne egy normálisan működő rendőrség. Csak annyit még a hozzánk érkezők mentalitásáról: az utolsó 15 ember egy önkormányzati lakásban lakott, minden rezsit az önkormányzat fizetett, plusz naponta háromszori étkezést biztosítottunk nekik. Egyszer csak beállított hozzám az őket vezető református lelkész, megköszönte a segítséget, és szerette volna megtudni, hogy a kulcsot kinek adhatják át. Miért kell elmenniük, nem érzik jól magukat, miért hagyják el azt a lakást? – kérdeztem. Elmondta, hogy ők nem azért jöttek Magyarországra, hogy élősködjenek az itt élő magyaroknak az adójából, zsírjából. Mindenki talált munkahelyet, mindenki talált vagy albérletet, vagy már vett is valamifajta kis lakást, ha nem is Mátészalkán, de környékbeli településen, és ők itt nem szeretnének teher lenni. Minél hamarabb gondoskodni akartak magukról. Egy Apáczai Csere János-díjas pedagógus, lokálpatrióta mátészalkai polgár mondta azt, hogy Trianon után Mátészalka nagyon furcsa, skizofrén helyzetbe került. Nyilván volt egy óriási gyász az országban, viszont ide olyan emberek menekültek a Trianon által Magyarországtól elmart területről, akik mátészalkaibbak lettek a mátészalkainál. A kórusmuzsikát akkor honosította meg egy zenetanár. Kiváló orvosok jöttek, az akkori megyei főjegyző is a határon túlról érkezett.

Most megint azt látjuk, hogy 200 olyan polgárral gyarapodott Mátészalka, akik hasznosak akarnak lenni; kertészmérnök, informatikus, gyermekgyógyász, református lelkész, nagyon sokféle ember került ide a mi térségünkbe, akikkel nyilván mi gazdagodtunk, de ahogy ilyenkor szokott lenni, a magyar embernek a szíve egy kicsit összefacsarodik, hiszen az ott maradt területek, házak, otthonok, azok valószínűleg a múlt ködébe vesznek.

– Hogy áll az együttműködés a Mátészalkai Szakképző Centrum és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola között? Azt olvastam, hogy egyfajta képzési együttműködésük van. Ez segítheti azt, hogy akár a későbbiek során szülőföldjükön tevékenykedjenek a kárpátaljai fiatalok?

– Ez az egész együttműködés akkor erősödött meg, akkor állt nagyon erős, stabil lábakra, amikor felhívott engem a szakképzési centrum kancellárja, és azt mondta, hogy

tanul itt 140 gyerek, akiket ha mi hazaengedünk az iskolából, azonnal elvisznek a frontra, és mennek golyófogónak.

Mit csináljunk? Azt mondtam, hogy az én felelősségemre ne tegyék ki őket az iskolából, és inkább próbáljuk ezt megoldani közösen. A szakképzési centrum érdeme, hogy megoldották azt, hogy másodszakmát és szakosodási lehetőséget kínált a gyerekeknek, és a kollégiumban továbbra is ingyen kaptak helyet. Az önkormányzat egy darabig az étkezésükről is gondoskodott, azóta már van egy megállapodás, ami szerint a szakképzési centrum önköltségi árat fizet a Mátészalkai Városgazda Kft.-nek, tehát egy együttműködés keretén belül próbálunk gondoskodni ezekről a diákokról.

A rövid válasz a kérdésre az, hogy az életüket akartuk megmenteni, igazság szerint ezért lett ez az együttműködés.

Van a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Főiskolának ott egy Egán Edéről elnevezett szervezete, olyasmi, mint a szakképzési centrum. Ennek az igazgatója, a vezetői máig Mátészalkán élnek és dolgoznak a szakképzési centrumban. Ők azok a tanárok, akik a legtöbbet foglalkoznak velük.

– Januárban Simicskó Istvánnal, a KDNP parlamenti frakciójának vezetőjével együtt arról nyilatkozott, hogy Mátészalka városa, ha kell, befogadná a nizzai Jeanne d’Arc szobrot, amelynek az eltávolítására kötelezték a közelmúltban a franciaországi várost. Hogy fogadták Nizzában ezt az ajánlatot?

Jeanne d’Arc nizzai szobra Magyarországon nyerhet menedéket

– Megdöbbenve értesültünk róla Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrral és Simicskó István frakcióvezető úrral, hogy milyen helyzet alakult ki Nizzában, ahol is egy köztéren felállították Franciaország védőszentjének, Jeanne d’Arc-nak egy szobrát. Az európai uniós közbeszerzési szabályok rendszerében, amelyek minden tagállamra, így Franciaországra is vonatkoznak, meg van határozva, hogy egy művészeti alkotás milyen esetekben közbeszerzés-köteles és milyen esetekben nem. Az történt, hogy Nizzában ennek tudatában a polgármester úgy döntött, hogy közbeszerzés mellőzésével, illetve egy helyi művészcsoportot támogatandó megrendeli ezt a szobrot. Ez meg is történt, fel is állították az alkotást. Aztán nyilván nem tudtuk nem felfedezni a politikai élét ennek a történetnek,

mondvacsinált üggyel bírósághoz fordultak olyanok, akiknek Jeanne d’Arc tisztelete nem jelent semmit,

és közbeszerzési szabálytalanságokra hivatkozva megtámadták ezt az eljárást a bíróságon. „Csodálatos” módon nagyon hirtelen döntött a bíróság úgy, hogy a szobrot azonnali hatállyal el kell bontani, függetlenül attól, hogy fellebbeznek-e az ítélet ellen vagy sem. Ez túl sok a véletlenből, teljesen nyilvánvaló a politikai szándék, teljesen nyilvánvaló az alávaló szándék. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr és Simicskó István frakcióvezető úr volt az, akik megkerestek engem ebben a kérdésben, hogy Mátészalka tudna-e ebben a helyzetben segíteni, és én pedig kötelességemnek éreztem, hogy írjak egy levelet az ő tudomásukkal a nizzai polgármester kollégának, amelyben megfogalmaztam, hogy sajnálom, hogy ez a méltatlan helyzet kialakult, hiszen Jeanne d’Arc Franciaország védőszentje, illetve, hogy Mátészalka egy keresztény értékrendű város, és hogyha el kell bontani, akkor mi menedéket ajánlunk fel ennek a szobornak, és méltó helyet találunk neki. Azt is leírtam a levélben, hogy tudom, mindent meg fog tenni azért, hogy a szobor a helyén maradhasson, amivel teljes mértékben egyetértek, sőt az lenne jó, ha ott maradhatna, hiszen ez a nizzaiak pénzéből a nizzaiaknak készült Jeanne d’Arc tiszteletére, ott van a legjobb helyen. Ez a levél elment, és két héten belül érkezett egy válasz. Nem a polgármester kollégától, hanem a művészcsoporttól Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrnak címezve, de nekem, azzal, hogy ők teljes mértékben meg vannak hatva Mátészalka felajánlásától. Nagyon boldogok, hogy vannak olyan helyek a világon, sőt Európában, ahol kiállnak még a keresztény értékrend mellett, és felajánlották Semjén Zsoltnak, hogy nagyon szívesen meglátogatják Franciaországból egy olyan időpontban, ami számára alkalmas, és felajánlottak egy Jeanne d’Arc-mellszobrot neki azért, mert ennyire fontosnak tartják a magyarok, hogy kiálljanak a keresztény értékek és Jeanne d’Arc emléke mellett.

– Említette, hogy Mátészalka keresztény értékrendű város. Bizonyosan ott választanak keresztény értékrendű vezetőt, ahol a választók maguk is eszerint élnek. Milyen módon jelenik meg a helyi politikában ez az értékrend?

– Mi mindent kompromisszumok mentén próbálunk csinálni, azt szeretjük, ha a felek úgy állnak fel egy tárgyalásról – és teljesen mindegy, hogy ez milyen körben zajlik –, hogy a végén mindenki mosolyog. Azt jelenti, hogy talán jobban odafigyelünk az emberek szociális problémáira, jobban odafigyelünk a gyermekekre, az idősekre.

Ezeket az LMBTQ-nézeteket, hála Istennek, jó messziről, tisztes távolból, csodálkozva nézzük, de nekünk ezzel a kérdéssel itt nem kell foglalkoznunk.

Amikor az ember elmegy egy templomba, akkor azt látja, hogy nem egyedül áll a pappal szemben, hanem azért járnak még oda mások is. Ökumenikus hetet szervezünk az egyházakkal közösen, és szerintem a keresztény értékrend megjelenik a városvezetés minden mozdulatában: mi mindig abból indulunk ki, hogy mi a jó az embereknek.

– Márciusban választották meg a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ) elnökévé. Ez részben a mátészalkai, valamint a nyírcsaholyi munkájának is az elismerése? Illetve hogyan lehet ennyi település – több mint 1700 – érdekeit egybefésülni, közös nevezőre hozni?

Hanusi Péter lett a legnagyobb önkormányzati szövetség új elnöke

– A TÖOSZ a választásokon elvesztette a korábbi elnökét, hiszen Schmidt Jenőt, Tab város polgármesterét nem választották újra a szavazópolgárok, ezért az elnökség a szervezeti és működési szabályzat alapján új elnököt keresett. Ősszel felkértek hogy ideiglenesen vállaljam el fél évre a megbízott elnöki pozíciót. Én vagyok a TÖOSZ történetében az első olyan elnök, illetve akkor még megbízott elnök, aki mind a 19 tisztújításra személyesen elmentem. A személyes jelenlét abból a szempontból nagyon-nagyon jó volt, hogy rengeteg tapasztalatot szereztem, rengeteg új és nagyon jó ismeretséget kötöttem.

Megtanultam azt, hogy nincs még egy település, ami pontosan ugyanolyan, mint a másik, hanem itt Magyarországon van közel 3200 önálló kis kincsesláda, amelynek mindnek megvan a saját hagyomány- és szokásrendszere, az elmúlt évszázadok során kialakított életritmusa.

Nincs két egyforma település, viszont egy dolog bennünket, a TÖOSZ-hoz tartozó 1717 település polgármesterét mindenképp összeköt: minden egyes településen azért kel és fekszik a polgármester, azért nyitja ki a szemét reggel, hogy az a nap egy kicsit jobb legyen a település lakói számára, mint az előző volt. Erre hagyatkozva kértem folyamatosan együttműködést a polgármesterektől, kértem, hogy együtt fogalmazzuk meg a véleményünket, a problémáinkat, de osszuk meg egymással az örömeinket is. Úgy vélem, erősítette a megítélésemet a polgármesterek között, hogy én nagyon jól tudom azt, milyen egy 2300-as településen közmunkavezetőnek lenni, szociális munkásnak lenni, ha éppen beteg a falugondnok, akkor besegíteni az ebédhordásba. Tudom, milyen, ha az ember egy kicsit pénzügyes és egy kicsit jegyző is. Azt is tudom, hogy milyen, amikor egy olyan várost kell irányítani, ami a megye második legnagyobb városa nagyon komoly ipari parkkal, adóbevételek szempontjából az ország legjobb 80 településében van benne. Azt érzem, hogy sikerült egységet kovácsolni a polgármesterek között. Megtisztelnek a véleményükkel, a bajaikkal, segítséget kérnek és támogatnak is, ha arról van szó. És ez nagyon fontos ebben a mai, széthúzó világban, pedig ott tényleg mindenfajta politikai érdeklődésű ember van – összesen 134 küldött –, de egységesen bizalmat szavaztak és megválasztottak. Ez nagyon komoly erőt ad nekem az elkövetkezendő évek munkájához.

– Mátészalka városa egy márciusi városmarketing megmérettetésen első helyen végzett a kisvárosok kategóriájában. Miben kiemelkedő Mátészalka ezen a területen?

– Büszkeségre ad okot, hogy a város marketingtevékenysége országos elismerést aratott. Fontos, hogy ez egy országos és szakmai díj. Van egy szakmai kuratórium, ők meghirdettek egy pályázati rendszert, amelyben más kategória vonatkozik a megyei jogú városokra, más a kisvárosokra és más a falvakra. Különböző pályázati elképzeléseket adunk be ilyenkor: ezek mind megvalósult programok, megvalósult ötletek. Nagyon boldog vagyok, mert a tavalyi év folyamán 10-ből 9 pályázatunk nyert. Tavaly is elsők lettünk, a kisvárosok között mi kaptuk meg a Városmarketing Gyémánt-díjat. Idén 20 ötletet, elképzelést, programot adtuk be, és ebből 18 nyert. Ebben nagyon-nagyon sok program van. Például az, hogy hogyan zajlik a városi karácsony, vagy a Fényes Felvonulás, amikor emléket állítunk egy fesztiválon annak a technikatörténeti világszenzációnak, amiről az előbb beszéltem. Az eredmények azt mutatják, hogy a városmarketinget mi új szintre emeltük. Ez nekem azért óriási kitüntetés, mert 2014-ben, amikor engem megválasztottak, azt mondtam, elegem van abból, hogy akárhova megyek, mindig azt hallom, hogy „sötét Szabolcs”, „fekete vonat”, „Mátészalka gyászban van”. Ezt innen kellett megfordítani, és most már mindenki tudja, hogy Mátészalka a fény városa és Hollywood bölcsője!

– Ha már Hollywood bölcsője: városmarketing a 100 évvel ezelőtt született Tony Curtis személye is, akinek filmfesztivál viseli a nevét Mátészalkán. Szokott járni a vetítésekre, erre a fesztiválra?

– Természetesen, hiszen az országos filmszakma krémje fordul meg ezen a háromnapos filmfesztiválon. Idén is megtisztel bennünket Szász Attila, a Hunyadi-filmsorozat egyik rendezője. Ő a zsűri elnöke, a zsűri tagjait majd együtt jelentjük be a Magyar Hollywood Tanáccsal. Fontos, hogy ez a filmfesztivál a Magyar Hollywood Tanács, az Origo Filmstúdió és Mátészalka közös szervezése. Nagyon hálásak vagyunk Bokor Balázsnak, a Magyar Hollywood Tanács elnökének, és legalább ilyen hálásak Horváthné Dr. Fekszi Mártának, az Origo Filmstúdió vezérigazgatójának, mert az ő segítségük nélkül mi nem tudnánk ezt megcsinálni a világ egyetlen Zukor Adolphról elnevezett filmszínházában. Ez egy modern mozi, ott rendezzük meg ezt a filmfesztivált.

Tony Curtis mellett mi nagyon büszkék vagyunk Zukor Adolphra is, aki Hollywood örökös elnökeként hunyta le a szemét annak idején, és a világ máig legnagyobb filmstúdiójának, a Paramount Picturesnek az alapítója volt.

Zukor Adolph Mátészalkán végezte iskolai tanulmányait. Hat évesen árva lett a szülőfalujában, Ricsén, és utána kvázi a mátészalkaiak nevelték. Nálunk őt annak idején nem úgy ismerték, mint Zukor Adolph, a dollármilliomos filmmogul, hanem Dolfi, aki napokig evett, mert minden nap más mátészalkai család etette ezt a szegény árva gyermeket 14 éves koráig.

Vezetőkép: Hanusi Péter, Mátészalka polgármestere, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona