Nem szabad elbagatellizálni a virtuális autizmus problémáját – Logopédus szakértő a Vasárnapnak

Ahogy arról korábban a Vasárnap.hu is beszámolt, egy magyar kutatás szerint a túl korai kütyühasználat virtuális autizmust okozhat a gyermekek körében. A témában megszólaló kutató rávilágított arra, az utóbbi időben főként logopédusok szembesülnek a problémával, hogy a gyermekek nyelvi és feladatmegoldó képességei egyre romlanak, és autizmusra hasonlító viselkedést produkálnak. Megkerestük Koncz Angéla logopédus szakértőt, aki munkája során rengeteg kisgyerekkel találkozik, és megosztotta velünk izgalmas tapasztalatait többek között arról, hogyan néz ki a virtuális autizmus és mit tehetünk ellene.

Mit jelent az, hogy virtuális autizmus?

Valóban, először érdemes tisztázni a virtuális autizmus definícióját. Fontos kiemelni, hogy ez nem az autizmus spektrumzavar egy fajtája, nem egy betegség, nem egy diagnosztikus kategória. Ez egy olyan fogalom, amely nemrég került a köztudatba, és azt az állapotot jelzi, amikor a gyermekek – feltételezhetően – a megnövekedett képernyőidő és kütyühasználat miatt az autizmus spektrumzavarban jelentkező tüneteket produkálják. Kiemelném azt is, hogy ezzel kapcsolatban még zajlanak a kutatások, tudtommal Magyarországon is lesz ilyen logopédusok bevonásával, ami a kütyühasználat és a virtuális autizmus megjelenésének kapcsolatát vizsgálja.

De ezek a gyerekek az autizmus spektrumzavarban jelentkező tüneteket produkálják?

Igen, olyan tüneteket produkálnak a gyerekek, például nem veszik fel a szemkontaktust, nehezen létesítenek kommunikációt, akár a kortársaikkal, akár a felnőttekkel, vagy a kommunikációjukkal sokkal elmaradottabb: szegényesebb a szókincsük, nem használnak nonverbális jeleket, eszközöket, és akár a repetitív mozgás is megjelenhet, amit az autizmusból ismerünk.

Logopédusként tapasztalta már a gyermekek körében a virtuális autizmus jeleit?

Igen, jómagam a logopédiai praxisban is azt tapasztalom, és ezt kollégák is többen megerősítik, hogy az óvodáskorú gyerekeknek leginkább a beszédmegértésben, a beszédészlelésben jelentkezik problémájuk.

Ezt hogyan kell elképzelni?

Például, ha mondunk nekik egy feladatot – ami néhány évvel ezelőtt a hasonló korú gyerekeknek még nem jelentett problémát – akkor már ott jelentkezik az elakadás, hogy nem értik meg, mit kell csinálniuk. Nem tudják értelmezni a kérést, a kérdést, illetve akár találós kérdéseket nem tudnak megválaszolni.

Többszörösen összetett feladatokat nem tudnak megoldani, értelmezni: például, hogy rajzolj a fa fölé egy sárga pillangót. Többször el kell nekik ezt ismételni, hogy akkor a fa fölé, akkor egy sárgát, akkor egy pillangót.

Ez régebben nem jelentett már problémát egy nagycsoportos gyermeknek vagy egy középső csoportosnak. Most azt tapasztaljuk, hogy ez sok gyermeknél nehézséget okoz. Maga a feladattartás is: az, hogy elkezdek egy feladatot és azt befejezem, ez is nagyon nehéz a gyerekeknek, továbbá az, hogy a figyelmüket koncentrálják hosszabb ideig egy-egy feladatra. Folyamatosan új feladatot, új impulzust kell nekik adni.

Pihenniük, mozogniuk kell a feladatok között ahhoz, hogy tudjunk velük haladni. Sokkal több ingert igényelnek ahhoz, hogy a koncentrációjuk, az érdeklődésük fennmaradjon. Én is azt valószínűsítem, hogy ennek köze van ahhoz, amilyen szintű és amilyen mennyiségű inger éri őket a kütyüknek, képernyőnek köszönhetően.

Melyik életkorban a leginkább szembetűnő a változás?

Az előbb említettem, hogy a nagycsoportosoknál, középsősöknél a feladattudat, feladattartás, feladatértés, beszédértés, beszédészlelés problémája, ami a leginkább szembetűnő a korábbiakhoz képest. Viszont ami még emellett szembetűnő az óvodás korosztálynál, hogy

nagyon sok olyan gyermek érkezik az intézménybe, óvodába 3 évesen, aki még nem beszél, vagy nem úgy beszél, ami az „elvárt” ebben az életkorban.

Mi az elvárt ebben a korban?

Két éves korra, fiúknál két és fél éves korra szoktuk mondani, de tankönyv szerint fiúnak, lánynak is két éves korra 50 szavas szókincs, vagy két szavas mondatok használata lenne az elvárható, vagy ideális. Hogyha ez nincs meg, akkor megkésett beszédfejlődésről beszélünk, és ez egyre több gyermeket érint. Én iskolásokkal nem foglalkozom, róluk most ezért nem beszélek.

A fent említett kutatás azt vizsgálta, hogyan hatott a covid és az általa megnövekedett képernyőidő a gyerekekre. Valóban csak azóta létezik a probléma, vagy azért már voltak jelei a covid előtt is, hogy a túl sok képernyőidő ennyire megbetegít?

Erre a kérdésre viszont saját élményeim alapján tudok válaszolni. Én már a Covid előtt is megtapasztaltam óvodáskorú gyerekeknél a képernyőidő káros hatásait: nem csak a nyelvfejlődés és a kommunikáció szempontjából, hanem a viselkedés, a feladatmegértés, a koncentráció szempontjából is.

Sokkal nehezen leköthető a gyerekek figyelme azóta, amióta ilyen mértékben és bárhol, bármikor elérhetőek az okoseszközök, a mesék és a játékok például a tableten. Szembetűnően kevésbé köti le őket – akár az óvodában – egy mese, egy mondóka vagy egy ének. Ez már nekik unalmas, nem köti le annyira a figyelmüket, és a kommunikációjuk, valamint a szókincsük is sokkal-sokkal szegényesebb. Nehezebben tanulnak meg verseket, mondókákat.

Úgyhogy már a Covid előtt is megmutatkozott ez a jelenség, viszont a Covid alatt, tehát az elmúlt 3-4 évben jelentősen megugrott azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek fejlesztésre van szükségük.

Hogyan befolyásolja a nyelvi képességek kialakulását, ha egy még beszélni nem tudó gyermeket a képernyő elé ültetünk?

A WHO azt ajánlja, hogy 2 éves korig 0 perc képernyőt nézzen a gyermek. Ezzel logopédusként én is maximálisan egyetértek. Miért? Azért, mert ez egy nagyon szenzitív időszak a nyelv elsajátítása és a beszéd kialakulása szempontjából.

A gyermek úgy sajátítja el a nyelvet, hogy figyeli az édesanyját, édesapját, és figyeli azt, hogyan beszélnek hozzá, mit mondanak neki. Az idegrendszere először megérti a beszédet, tehát a gyermeknek a passzív szókincse kezdetben sokkal nagyobb, mint az aktív szókincse. Körülbelül 2 éves kor körül fog elkezdeni egyre inkább beszélni. Azt várjuk el, hogy 2 éves korban körülbelül már 50 szót használjon a gyermek.

A gyerekeknek az idegrendszere folyamatosan, napról napra fejlődik, és ahhoz, hogy a nyelvi készségei, képességei megfelelően fejlődni tudjanak, feltétlenül szükséges az, hogy az idegrendszere megfelelő tapasztalatokat gyűjtsön. Beszéd szempontjából és a nyelv elsajátítás szempontjából ezek a tapasztalatok azok, amikor látja, hogy az édesanyja beszél hozzá, kommunikálnak vele, párbeszédeket folytatnak vele, és reagálnak az ő jelzéseire.

Ha a gyermeket leültetjük a tévé elé úgy, hogy még nem tud beszélni, akkor ő, amikor nézi a mesét, akkor nem az auditív ingerekre fog figyelni, mert annyira sok inger éri őt vizuálisan, hogy egyszerűen a kis fejletlen idegrendszere még nem is tudja befogadni közben a beszédet, amit hall.

Tehát nem tudja összekapcsolni a látott és a hallott ingereket, és ezért ő nem fog megtanulni beszélni a mesékből, és nemcsak azért, mert nincsen mellette az a mimika, az az artikuláció, amit az édesanyjától el tudna lesni, hanem azért is, mert nem tudja még az idegrendszere feldolgozni ezt a hatalmas audiovizuális ingert.

A gyerekeknek ahhoz, hogy megtanuljanak beszélni, rengeteget kell mondókázni, rengeteget kell mesét olvasni, rengeteget kellene énekelni is és beszélni hozzájuk. Ezért egyre több olyan gyermek van, aki 2 éves korára még nem beszél. És ez bizony amiatt is van, mert nagyon sokan 2 éves koruk előtt már rengeteg időt töltenek a képernyő előtt.

Azt várjuk, hogy két éves kor körül a lányok, két és fél éves kor körül a fiúk elkezdjenek beszélni. És hogyha 2-2,5 éves korra nincsen meg az 50 szavas szókincs, vagy nem használ a gyermek legalább kétszavas kifejezéseket, – mint például gyere anya, pápá apa – akkor vegyük észre, kezdjünk el gyanakodni, és kezdjünk el a gyermekünkkel minél többet mozogni és közben mondókázni, beszélni, mert ezek a valós tapasztalatok fogják igazán érlelni az idegrendszert és ezáltal beindítani a beszédet.

Nagyon egyszerű dolgokra kell gondolni: hintáztatjuk a gyereket, és közben énekelünk, mondókázunk neki. Megfogjuk a gyereket, pörgetjük, és közben énekelünk és mondókázunk. És egész nap, amikor visszük a házban ide-oda, beszélünk hozzá, elmondjuk, hogy mit fogunk csinálni, amikor toljuk a babakocsiban és magunk felé van fordítva, elmondjuk neki, hogy hova megyünk, mit csinálunk, és nem a telefonunkat nyomkodjuk közben anyukaként, hanem egyfolytában beszélünk a gyermekünkkel. Ez nagyon-nagyon fontos lenne.

A fent említett vizsgálatot végző kutató elég pesszimista képet fest arról, hogy egyes esetekben ez a folyamat nem is visszafordítható, hiszen bezárul az az időablak, amely az adott fejlődési szakaszra nyílt meg egy gyermek életében. Valóban elképzelhető, hogy az így fejlődő gyerekek később a felnőtt életükben, kapcsolataikban diszfunkcionálisan tudnak csak szerepelni?

Azoknál a gyerekeknél lehetséges, akik a digitális autizmus tüneteit mutatják, és nem kapnak semmilyen segítséget. Ahol elbagatellizálják – akár a szülők – ezt a problémát vagy nem ismerik fel a tüneteket, a jeleket. Vagy ha a szakemberek, óvodapedagógusok, logopédusok jeleznek, de nem történik semmi változás otthon.

Ha úgy nő fel a gyermek, hogy rengeteg időt tölt a képernyő előtt, akkor elképzelhetőnek tartom én is azt, hogy a későbbi felnőtt életében ebből problémái, méghozzá komoly problémái lesznek. Hiszen várhatóan sokkal nehezebben fog tudni az emberekkel kapcsolatot kialakítani.

Hogyha egész nap a képernyő előtt ül, mert nincsen se mintája se tapasztalata arra, hogyan kell valakivel kialakítani egy kapcsolatot, és nem tud hatékonyan kommunikálni, akkor nem lesz elég kitartó – akár a munkában sem. Mert nem fogja motiválni, érdekelni. Nem csupán a társas kapcsolatokban, hanem a munka világában is nehézségei lehetnek egy ilyen embernek. És a kapcsolatteremtés miatt a párkapcsolat kialakítása is nehezített lehet, ami a családalapítást is nehezítheti.

Én ezt teljesen el tudom képzelni, de ez egy szélsőséges eset, amikor tényleg nem történik semmilyen közbelépés.

Ezek a gyerekek, akikről most beszélünk, még kicsik, ha most – időben – lépünk, akkor azt gondolom, hogy ezek a problémák kisebbíthetők. Ezért tartom nagyon fontosnak a szülők figyelmét felhívni arra, hogy ez egy nagyon komoly probléma, amit nem szabad félvállról venni.

 

Logopédusként úgy látja, ezt is lehet fejleszteni, behozhatják ezek a gyerekek a lemaradásukat?

Minél korábban felismerjük azt, hogy a gyermekünknek valamilyen lemaradása van, és minél korábban eljutunk vele a megfelelő szakemberhez, annál nagyobb az esély arra, hogy ezeket a problémákat orvosolni, javítani tudjuk. Ezért nagyon fontos, hogy már egészen pici korban figyeljünk oda a gyerekünkre, figyeljük meg azt, hogy felveszi-e a szemkontaktust, megérti-e, amit mondunk neki, válaszol-e a kérdéseinkre, elkezdett-e beszélni 2 éves kora körül?

Ha úgy érezzük, vagy ha csak az anyai ösztönünk azt mondja, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene, akkor ne gondolkodjunk, ne várjunk arra, hogy majd kinövi, meg majd behozza a lemaradását, mert sokkal könnyebb időben lépni és fejleszteni a gyerekeket, mint a későbbi életkorokban.

Kicsi korban sokkal fogékonyabbak még a gyerekek arra, hogy az idegrendszeri plaszticitás miatt, hogy fejlődjenek és behozzák a lemaradásaikat. Minél később kerülnek ellátásba, annál nehezebb lesz a felzárkózás.

De nem tartom kizártnak azt sem, hogy a gyerekeket lehet fejleszteni nagyobb korban is, hiszen felnőttként is tudunk fejlődni, de az már nehezebb. Egy rossz szokást átalakítani nehezebb, mint egy jó szokást kialakítani. Úgyhogy nem kell megijedni, nem kell a legrosszabbra gondolni, de hogyha látjuk és felismerjük, hogy a gyermekünknél valami nem úgy fejlődik, ahogyan kellene, vagy ha kapunk – akár a bölcsis néniktől, vagy az óvó néniktől – jelzést arra, hogy valami nem úgy fejlődik a gyermekünknél, ahogy az elvárható lenne, akkor lépjünk és keressünk szakembert.

Szülőként mi a felelős magatartás a gyerekek képernyőidejével kapcsolatban?

A WHO ajánlása alapján 0-tól 2 éves korig 0 perc képernyőidő az ajánlás, ez lenne az ideális, és 6 éves korig, tehát 2-6 éves korig pedig maximum napi egy óra, és az is úgy, hogy felbontva, tehát nem egyszerre 60 perc, hanem 5-10 percekre felbontva a nap folyamán.

Az lenne a jó, ha gyermekkel együtt néznénk mi is a mesét, és ha a gyermeknek közben kérdése merül föl, akkor azt meg tudnánk beszélni, meg tudnánk akár állítani, vissza tudnánk pörgetni, és a közös mesei élményből akár bele tudnánk vinni később egy szerepjátékba, egy barkácsolásba, egy alkotótevékenységbe az együtt látottakat, az együtt hallottakat. Ez lenne az ideális.

Én azt szoktam mondani, hogy mindig ahány éves a gyerek, annyiszor 10 perc képernyőidő lenne az ideális. 3 éves korban 30 perc, 4 éves korban 40 perc, és akkor 6 éves korra így jutunk el az egy óráig. És mellette legyen meg az, hogy kint vagyunk a szabad levegőn, ahol mozoghat a gyerek, járjunk társaságba, ahol interakciókba léphet – akár egy baba-mama klubban, akár a játszótéren, akár a családban – és tevékenykedjünk, játszunk együtt a gyerekkel. Vonjuk be a házimunkába, a főzésbe, játszunk vele, együtt anya is, apa is, tesók is, nagy család, unokatesók, és akkor a képernyőidőt egyáltalán nem kell démonizálni.

Viszont én is anyuka vagyok, két kisgyermek anyukája, és a valóság az, hogy vannak olyan helyzetek, amikor igen, előfordul, hogy a gyermeket lerakom, és bizony egyszerre fog fél óra mesét nézni, mert szükségem van arra a fél órára, akármilyen ok miatt, ez lehet egy betegség, egy nehezebb nap, egy krízis a családban, bármi előfordulhat.

Ne érezze magát senki rosszul, ha esetenként – és itt az „esetenként”-en van a hangsúly, – leültetjük a gyereket mesét nézni, de az legyen tényleg lehetőség szerint az utolsó opciónk. Attól semmi baja nem lesz a gyereknek, ha egyszer-egyszer előfordul, hogy a kelleténél több időt tölt a tévé előtt.

Viszont az biztos, hogy ha ez többször előfordul egymás után, akkor sokkal nehezebb lecsökkenteni a képernyőidőt, mint eleve a kevés képernyőidőhöz szoktatni.

Akkor van baj, és akkor nagy baj van, ha a gyerek mindennap sok időt tölt kontroll nélkül, egyedül a képernyő előtt.

A kettőt ne keverjük össze. Azért ne érezzük magunkat rossz anyukának, ha a 3 éves gyerekünk 45 percet nézett mesét, mert éppen úgy jött ki a nap. De hatéves kor alatt a napi egy óránál több képernyőidő, az sok. És 2 éves korig a 0 percnél több képernyő is sok.

Fontos még odafigyelni, hogy olyan tartalmat válasszunk, ami nekik való. Minél szebb a nyelvezete, minél lassabb, minél kevesebb vizuális ingert ad az a mese, annál jobb. Személy szerint a tableten, telefonon használható, letölthető, úgynevezett fejlesztő játékokat egyáltalán nem javaslom. Ami fejleszteni fogja a gyereket, ha megfogja a ceruzát és papírra rajzol, színez, vág, ragaszt, gyurmázik, tép, stb.

Most a 6 éves kor alatti gyerekekről beszélek, akiknek ez fejleszti az idegrendszerét, nem az, hogy a tableten húzgálja a különböző feladatokat. Akármennyire jól előadják, hogy ez mennyire fejlesztő, nem az. 6 éves kor alatt szerintem a gyereknek a kezébe nem való semmiféle okoseszköz.

Amit még nagyon fontosnak tartanék kiemelni, hogy a kicsi gyerekeknél nekünk, szülőknek bizony bele kell tenni az energiát a nevelésbe. Később meg fogja hálálni!

Ha játszunk vele, bevonjuk a házimunkába, kimegyünk vele a szabad levegőre, ahol szabadon mozoghat, és ott vagyunk vele, hintázás közben mondókázunk, énekelünk, beszélünk hozzá, az meghozza az eredményét a későbbiekben.

És nyilvánvalóan egy olyan gyermek, aki kicsi korában ahhoz szokik hozzá, hogy éli kint az életét a szabadban, anyával beszélget, apával beszélget, közös tevékenységekben vannak, kirándulnak, az a gyerek sokkal inkább lesz majd nagyobb korában arra alkalmas, hogy a telefont háttérbe szorítsa. Viszont az a kicsi, aki abba nő bele, hogy ül a tévé előtt, őt nyilvánvalóan sokkal nehezebb lesz majd nagyobb korában kimozdítani otthonról.

És mi a helyzet 6 éves kor felett?

6 éves kor felett kitérnék az okostelefon kérdéskörére. Ez is egy nagyon nehéz téma, hiszen olyankor már megjelennek a kortársak, nekik már van telefonjuk, a gyerek meg kérdezi, hogy neki miért nincs.

Az ideális az lenne, ha minél később kapna gyermek okoseszközt. Ha kap, akkor pedig lehet és kell is korlátozni, akár úgy, hogy tényleg csak telefonálásra lehessen használni. A telefon biztonságot ad a szülőnek, mert el tudja érni a gyermekét, de vannak olyan eszközök, alkalmazások, amik lehetővé teszik, hogy kontrolláljuk a képernyőidőt, illetve, hogy a gyermek mit használ a telefonon. Ezeknek az ismeretét ajánlanám minden szülőnek, akinek már iskolás a gyermeke. Illetve azt, hogy

erősítsük a gyerekekben az emberekkel való kapcsolódás fontosságát, és hogy sokkal tartalmasabb és jobb emberekkel kapcsolódni, mint a telefonnal. A telefon csak egy eszköz.

Valahogy ezt kellene visszahozni a gyerekek életébe, hogy a természetben éljenek, offline, az emberekkel együtt.