Ungváry Zsolt: Amikor még nem tudtuk megunni a banánt

A gyerekeim gyakran kérdezgették, milyen is volt a Kádár-rendszer, és próbáltam – persze a saját, elsősorban (kis)iskolás szemüvegén át látva – elmesélni. Hogy csak egy tévécsatorna volt (na jó, ’82-ben vettünk egy tévét, amin már a kettest is lehetett fogni), hétfői adásszünettel, viszont közösségformáló erővel, mert fél nyolckor az egész család együtt ült a készülék előtt, a híradót és az esti filmet közösen megtekinteni.

Telefon csak vonalas létezett, nekünk sokáig az sem, a sarokra jártunk ki a fülkébe, eleinte tantusszal, később egy-, majd kétforintossal telefonálni – ha a sorunkat kivártuk. Az üzletek választékáról is próbáltam beszélni, de aki a bevásárlókocsiját tolja egy szupermarket tucatnyi tömött polca között, nehezen tudja elképzelni a földön rugdosott kosarakat a csöpögő tejeszacskóval vagy a zsírpapírba csomagolt (egyébként nagyon finom) párizsival.

Szerencsére rendelkezésünkre állnak kordokumentumok, s míg a tatárjárás, a Rákóczi szabadságharc vagy akár a Reformkor hétköznapjairól nem tudunk megtekinteni autentikus videót, a nyolcvanas évekről igen. Az ilyesmik segítenek abban, hogy amikor baloldali politikusok – újabban szerencsére egyre ritkábban – olyan marhaságokat mondanak, hogy „Kádár alatt jobb volt” vagy „az életszínvonal nem éri el a nyolcvanas évekét”, akkor szembesíteni lehet őket vele.

A Három kívánság című műsor arról szólt, hogy gyerekek írhattak a Magyar Televíziónak (ami akkoriban – ellentétben az ajtónak rohangáló Kunhalmi és a székház megszállásban tevékeny Varju interpretációival – valóban hatalmi ágként működött), és Dévényi Tibi bácsi valóra váltotta az álmukat. A rendszer szavahihetőségét már itt fülön csíphetjük, hiszen bár a cím – a mesékre utalva – három kívánságról szólt, természetesen fejenként csak egyet teljesítettek. (Már akinek, ha egyáltalán…)

A mandiner.hu által publikált 1987-es kis bejátszás az egyik adásból kiválóan mutatja be két és fél percben azt a közeget, amiben akkoriban éltünk. A főhős a tíz év körüli Péter, akinek az a leghőbb vágya, hogy jó sok banánt ehessen. Mert hiába szereti, évek óta nem jutott hozzá, ugyanis a bonyhádi boltokba (ahol lakik) szoktak olykor szállítani a déli gyümölcsből, de mire „anyu megtudja, hová szállítottak, már el is fogyott”.

Szerencsére az MTV és Dévényi Tibi bácsi – meg a szerkesztők és gyártásvezetők – nem futamodtak meg a kihívás elől (egy másik alkalommal például Maradonával akart valaki találkozni, azt is elintézték), így a stáb levonult Bonyhádra, ahol Peti (akitől megtudjuk, hogy van egy bátyja, de még nem döntötte el, neki ad-e, mert állandóan verekszik) – vigyázat, spoiler! – hozzájut az áhított banánhoz.

Egy lepukkant Barkas kisbusz gurul be a helyi bolt elé, és megkezdik a kirakodást. Odabent az üzletben már hosszú sorok kígyóznak, cekkerekkel, szatyrokkal családapák és családanyák várják, hogy megérkezzen a manna. A riporter, hogy csavarjon még egyet a hangulaton, megkérdi a várakozókat, tudják-e, kinek köszönhetik, hogy itt termett ez a megannyi banán. És nem, nem Kádár János, a párt vagy a kormány a helyes válasz, hanem Gál Peti, aki ezt kérte a Három kívánságtól. Meg is tapsoltatja velük az undok, pöttömnyi srácot, aki megkapja elsőként a maga öt kilóját, s ettől annyival jobb ember lesz, hogy az újabb provokatív kérdésre már úgy dönt, a bátyjának is ad belőle.

A helyzet további árnyalására a szemünk láttára a riporter is kivesz egy jókora darabot – „Én is megkóstolok egyet!” –, mert vélhetően Tibi bácsi sem jutott hozzá csak úgy bármikor a banánhoz. Ez az öt kiló felfoghatatlan mennyiség; halkan jegyzem meg, hogy én egész gyerekkoromban összesen nem ettem meg annyit, pedig nagyon szerettem; és a mai napig hezitálva, lelkiismeret-furdalással eszem csak meg egy egész banánt.

Pár évvel korábban történhetett, hogy a Pajtás újság rejtvény-pályázatának győztese annyi csokoládét választhatott ki és vihetett haza a csokigyárból, amennyit elbírt. Magyar embert a kaján keresztül lehetett megfogni, és nem a kenyér, a zsír vagy a tej volt a mézesmadzag (mert ezekből azért jutott bőven), hanem a banán és a csoki. Ezt hívták gulyáskommunizmusnak. (Mondjuk a kiviről vagy mangóról, pláne avokádóról, articsókáról azt sem tudtuk, hogy létezik.) Aki pedig ellátogatott akkoriban (bezzeg)Romániába, az nem banánért, hanem a jegyre kapható havi húsadagja beváltásáért állhatott akkora sorokat, mint a bonyhádiak banánért. (És lehet, hogy végül nem is jutott. Ez egyébként a banánnal is megesett, azt már nem várta meg a stáb, hogy a sor végén állók is kapnak-e.)

Ez az apró kis színes hír is segít értelmezni, miért lett elege sokaknak az egészből; ahogy a Fidesz szlogenje hangzott a 90-es években: ha unod a banánt, válaszd a narancsot. Nem véletlenül lett a pártnak ez a szimbóluma, utalva „A tanú” magyar narancsára.

Ki gondolta volna a szatirikus-ironikus jelkép-választásnál, hogy három évtized múltán már a magyar banán sem lesz elképzelhetetlen. Bármerre sétálunk – legyen az bár a budapesti agglomerációban vagy a Balaton partján –, a kertek gyakori dísze a banánfa. Egyelőre még nem nagyon teremnek, de ahogy a magyarokat ismerjük, ez sem várat magára sokáig. Korunk Petijei pedig talán már inkább almát kérnének maguknak – a képernyőbámulástól megcsömörlött szüleik pedig visszasírják a hétfői adásszünetet.

Vezetőkép: facebook.com