Nyolcszázezer magyar, akit az ország újraépítése helyett kényszermunkára ítéletek – a Szovjetunióba hurcoltakra emlékezünk
Az Országgyűlés 2012. május 21-én nyilvánította november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjának, annak emlékére, hogy 1953-ban ezen a napon léphetett Nyíregyháza-Sóstón ismét magyar földre a Gulág borzalmait túlélő politikai rabok első csoportja – a Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának összeállítása.
A Menczer Erzsébet fideszes képviselő által benyújtott indítványt elfogadva az Országgyűlés méltóképpen kívánt megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyarról, akit 1944 őszétől kezdve hurcoltak hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba többéves kényszermunkára, vagy a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában a magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján 5-25 évre száműztek a Gulágra. A képviselők tisztelettel adóztak mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát. A határozat támogatta és szorgalmazta emlékművek állítását, megemlékezések szervezését, oktatási anyagok és tudományos feldolgozások készítését, amelyek a kommunista diktatúra idején a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokra és kényszermunkásokra emlékeznek. Felkérte a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról.
Miután a bolsevikok 1917. november 7-én hatalomra jutottak Oroszországban, egyik fő céljuk azok ellenőrzés alatt tartása lett, akiket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásosságuk, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük vagy más okok miatt „a nép ellenségének” minősítettek – ennek két legfontosabb eleme az „elszigetelés” és a kényszermunka volt. A munkatáborokat 1930 és 1956 között a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, ennek orosz nevéből – Glavnoje Upravlenyije Lagerej – származik a Gulág kifejezés.
Amikor a második világháború utolsó szakaszában, 1944 őszén a szovjet Vörös Hadsereg átlépte az akkori magyar határt, szinte azonnal megkezdte a 16 és 55 év közötti polgári lakosok, férfiak és nők összegyűjtését és munkatáborokba hurcolását. Volt, akit a háborúban elveszett munkaerő pótlására vittek kényszermunkára, másokat lehetséges ellenségnek minősítve „biztonsági óvintézkedésként” fosztottak meg legalapvetőbb emberi és polgári jogaiktól.
Egy 1949-es szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539-ben adta meg, akiknek harmada volt civil. Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, és nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és ott meghalt több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma egyes becslések szerint 600-700 ezer lehetett, más becslések szerint számuk elérhette akár a 900 ezret is. A magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét az Északi-sarkkörtől a Fekete-tengerig, a kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető.
A túlélők nagy része 1949-ig hazatérhetett, de több ezren már nem Magyarországra, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A „háborús bűnösnek” minősítettek csak 1953-tól, Sztálin halála után szabadultak. Nekik különösen nehéz sors jutott, miután 1949-ben a Gulágon belül létrehozták a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ott raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást, őket a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték. Az elbocsátó szovjet és a magyar állambiztonsági hatóság is nyilatkozatot íratott alá velük, e szerint a letartóztatásuk és szabadlábra helyezésük között történtek államtitoknak minősültek, a magyar társadalom nagy részét érintő tragédiáról évtizedeken át beszélni sem lehetett.
A Gulágokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány 1993-ban állította fel Budapesten, az V. kerületi Honvéd téren a Gulág áldozatainak emlékművét, Veszprémi Imre márványból és ólomból készült alkotását. A kormány 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, a 2017. február 25-ig meghosszabbított emlékévben Magyarországon és a határon túl is sok rendezvényt, kiállítást, megemlékezést, szakmai konferenciát tartottak és emlékműveket állítottak.
A 2017-től létező és egyre bővülő, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével létrehozott Elhurcolva, távol a hazától adatbázis a szovjet hadifogolytáborokban meghaltak adatállományát teszi online kutathatóvá. 2017 februárjában a ferencvárosi pályaudvarnál – ahonnan a foglyokat a Gulágra szállító szerelvények indultak – Málenkij robot emlékhelyet avattak. 2018 júniusában az óbudai Árpád fejedelem útja és a Lajos utca közötti parkban adták át a Gulág-emlékművet, egy mintegy 10 méter magas fekete gránit obeliszket.
A Magyar Nemzeti Levéltár és az Orosz Állami Hadilevéltár között 2021 februárjában született megállapodás, hogy az orosz fél átadja a Szovjetunióban hadifogolyként, illetve internáltként nyilvántartott 681 955 magyar nemzetiségű katona, illetve polgári személy nyilvántartó kartonjait. Ezek feldolgozása folyamatosan zajlik, eredménye a Szovjet táborok magyar hadifoglyai adatbázis első kiadása. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága idén Közel 80 éve történt… – Adatok, tények történetek a szovjet fogságból címmel jelentetett meg kiadványt. (Az 1939 és 1953 között önálló központi szervként működő GUPVI, a Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság, „a külföldiek Gulágjaként” működött).
Vezetőkép: MTI
