Gazsó Dániel: Jelenleg a kivándorlás a szórványosodás legfőbb oka
Érdemes megismernünk azokat az embereket, akik a szórványban élnek. Erre az optimális megoldás, hogyha bevágjuk magunkat az autónkba, vagy fölszállunk egy vonatra, egy autóbuszra, elmegyünk az érintett területekre, meglátogatjuk az ott élő magyarokat és elbeszélgetünk velük – mondta Gazsó Dániel diaszpórakutató Budapesten, a Magyarság Háza Szórványmagyarság című pénteki kiállításmegnyitóján, majd megjegyezte, előtte mindenképp érdemes megnézni a róluk készült fényképeket.
A Magyarság Háza Szórványmagyarság címet viselő kiállítása a Nemzetpolitikai Államtitkárság Magyar szemmel fotópályázatára beérkezett alkotásokból mutat be széles körű, a szórványmagyarság életét középpontba helyező válogatást – mondta megnyitó beszédében Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója.
Kifejtette, hogy a képek többségét nem profi fotográfusok készítették, hanem műkedvelő fényképészek, akik személyes, autentikus nézőpontból nyújtanak betekintést a kisebbségi lét mindennapjaiba.
A tárlat arra is rávilágít, milyen fontos szerepet játszanak a hétköznapi emberek a közösségépítésben és a hagyományok továbbadásában. A kiállítás nem csupán a látványra helyezi a hangsúlyt, hanem mélyebb megértésre is ösztönöz, szorosabb kapcsolatot teremtve a szórványmagyarság és a nemzet többi része között – ismertette.
A hatvan fotós hetven alkotásából készült tárlatot Megyesi Balázs tervezte és rendezte.
„A külhoni magyar közösségek megmaradásának veszélybe kerülését érezzük a szórvány szó hallatára”
A megnyitón bevezető előadást tartott a szórvány témájában Gazsó Dániel diaszpórakutató, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa.
A szórványban élők nem igazán szokták önmagukat szórványnak nevezni. Magyarnak nevezik magukat, vagy a régióhoz kötik az identitásukat: kárpátaljai magyar, székely stb. – mondta.
Hozzátette, itthonról nézve a szórványhelyzet jelentős érzelmi telítettséggel is párosul.
A külhoni magyar közösségek megmaradásának veszélybe kerülését érezzük a szórvány szó hallatára – fogalmazott, s kifejtette, nem alakult ki tudományos konszenzus arról, hogy hol ér véget a tömb, és hol kezdődik a szórvány.
Azok a kutatók, akik megpróbálják behatárolni ezt a közösségi kategóriát, a demográfia perspektívájából nézve általában az összlakossághoz viszonyított arányt veszik alapul, és 20 százalékos küszöbhatárt szoktak meghúzni, mert a legtöbb országban a kisebbségi jogok érvényesítésének ez a minimumértéke – mondta, és megjegyezte: nagy jelentőséggel bír, hogy egy adott szórványtelepüléshez mennyire van közel (vagy távol) egy olyan helység, ahol a magyarok aránya magas, meghaladja az 50 százalékot.
Nemcsak számokról és tudományos meghatározásról van szó, hanem a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarok százezreinek mindennapjairól, mindennapi kihívásairól
– húzta alá a kutató, aki ezután egy történettel példázta a szórványban élők nehézségeit. A történetben egy házaspár a kisebbik gyermekét nem adhatja a közeli magyar iskolába a nagyobb gyermek után, mert – a magyarok arányának csökkenése miatt – az ő iskolakezdésének idején már nem indul magyar osztály. Nagyos sokat kellene utaznia, hogy magyarul tanulhasson. Amire feldolgozza a család, hogy román nyelvű iskolába kell járnia a kicsinek, úgy döntenek, inkább Münchenbe költöznek valamennyien. Ha idegen nyelven kell megtanulnia olvasni és számolni a gyermeküknek, akkor az az idegen nyelv a német is lehet. Így fogy a magyar a szórványból…
A történelemben kicsit visszább lépve Gazsó Dániel szólt arról is, hogy a XX. század második felétől kezdve csökken a külhoni magyarok száma, s hozzátette, hogy ez igaz a legtöbb kelet-közép-európai ország többségi társadalmára is.
Mint mondta, a szórványosodást felgyorsította az államszocializmus idején a romániai városfejlesztés, az urbanizáció.
Ennek a szocialista városfejlesztésnek volt egy burkolt, hátsó, ki nem mondott, igen erős nemzetiesítő célja is. Lehetőség szerint minél messzebbről betelepíteni kisebbségek által lakott városokba a többségieket, és ezáltal teljesen felborítani, megváltoztatni az adott település etnikai térszerkezetét. Elég ránéznünk Kolozsvár és Temesvár lakosságára, és azt látjuk, hogy néhány évtized leforgása alatt a 60-as, 70-es, 80-as években ezeknek a városoknak a lélekszáma radikálisan megnőtt, és ezzel együtt a helyi szász és magyar lakosok aránya minimalizálódott
– részletezte.
A rendszerváltás utáni, a kétpólusú világ megszűnését követő demokráciáknak a szórványra ható tényezőiről szólva kiemelte, hogy a természetes asszimilációnak egyik legfőbb oka a vegyes házasság.
A vegyes házasságban sokszor a gyerekek identitására nagyobb hatással vannak a többségi társadalom kulturális értékei és normái, mint a kisebbségi társadalomé, és ezért asszimilálódnak – jelentette ki.
Mégis azt kell, mondjam, hogy az elmúlt bő másfél évtized tekintetében már nem a kulturális asszimiláció, és végképp nem a belső migráció az, ami a szórványosodás folytatására jelentős hatással van, hanem a nemzetközi népvándorlás, konkrétan az elvándorlás, a kivándorlás
– jelentette ki, hozzátéve, hogy ez korántsem csak a magyarokra jellemző.
A szórványosodás folyamatának lassítására – szavai szerint – hosszú távú és reális stratégiára van szükség.
Mindenekelőtt érdemes megismernünk azokat az embereket, akik a szórványban élnek. Erre az optimális megoldás, hogyha bevágjuk magunkat az autónkba, vagy fölszállunk egy vonatra, egy autóbuszra, elmegyünk az érintett területekre, meglátogatjuk az ott élő magyarokat és elbeszélgetünk velük. Ha erre nincs lehetőség, akkor érdemes szociográfiákat, esettanulmányokat olvasni, hogy minél reálisabb képet kapjunk róluk, vagy megnézni néhány fényképet, ami bemutatja ezeknek az embereknek a természeti és társadalmi környezetét. Az én interpretációmban ennek a kiállításnak ez a legfőbb célja – fogalmazott.
„A nemzetpolitikai ágazatot egy nagy változás, egy új korszak jellemzi 2010 után”
Magyarországon még a mai napig hallani, hogy lerománozzák az erdélyi magyarokat, szlováknak nevezik a felvidéki magyarokat. Gazsó Dánieltől a kiállításmegnyitó után megkérdeztük, hogy vajon a Ceausescu-rendszerrel egyidőben történt-e valami itthon, ami miatt Magyarországon helyenként még mindig tapasztalható, hogy némelyek a szavak szintjén megbélyegzik a határon túli nemzettársainkat…
– Alapjában véve a legfőbb problémát számunkra itt, a Kárpát-medencében a teljes elszakítottság jelentette. Az első világháború következményei, a Trianon által kialakult új országhatárok, a két világháború közötti gazdasági, politikai válságok, majd a második világháború, és annak összes borzalmas eseménye és az azt követő majd’ 40 év államszocializmus nagyon eltávolított egymástól bennünket – felelte.
Azt hiszem, hogy az ilyen kiközösítő, vagy ujjal mutogató, elutasító vélemények sok esetben az ismeret hiányából fakadnak. Nem hiszem, hogy valamiféle negatív előítélet, vagy egy szándékosan konstruált sztereotípia lenne az, aminek következtében a 90-es években sokat mondogatták, hogy »akkor lesz egy székelyből román, hogyha feljön Budapestre«
– folytatta, s hozzátette:
– Én ezt mindig fájón hallottam, hiszen olyan családban nevelkedtem, ahol fontos téma volt, hogy a határok általi elszakítottság ellenére próbáljunk meg odafigyelni azokra a közösségekre, amelyek nem Magyarország határain belül élnek, de nemzeti identitásukat, vagy akár anyanyelvüket tekintve ugyanúgy magyarok, mint mi. Viszont az elmúlt 30 év alatt azért nagyon sok minden történt, tehát ezt a negatív attitűdöt, és magát az ismeret hiányát is nagyrészt sikerült már megoldani. Többek között olyan programokkal, mint például a Határtalanul Program, ami lehetővé teszi, hogy a gyerekek, akik a magyar közoktatásban tanulnak – az iskola elvégzése alatt legalább egyszer – egy határon túli magyarlakta régióba kiránduljanak el az osztályukkal: az ilyen jellegű személyes kapcsolatok segítenek a negatív hozzáállást leépíteni, az ismerethiányt az ismeret megszerzésébe átfordítani.
Felvetettük azt is, hogy vannak, akik ezt az ismerethiányt politikai indíttatásból igyekeznek meglovagolni, mondván, a határon túl elköltött támogatásoknak a határon belül is lenne helye.
A nemzetpolitikai ágazatot egy nagy változás, egy új korszak jellemzi 2010 után. A magyar kormány ugyanolyan rangra helyezte a nemzetpolitikát, mint bármely más politikai ágazatot, ezzel sokkal nagyobb anyagi forrás jut nemzetpolitikai célú támogatásokra, de ez a nagy összeg még mindig az állam összköltségvetésének elenyésző részét képezi
– reagált a kutató.
A Magyarország határain belüli problémák tekintetében nagy valószínűséggel jelentős változást nem eredményezne, ha az összes külhonba érkező pénzt itt költenénk el, viszont ez az összeg – ami belföldön, a magyarországi társadalmi, gazdasági folyamatokat alig befolyásolja – kint több száz magyar tannyelvű óvodának és iskolának a létét, és ezáltal az oda járó gyerekek hétköznapjait jelentős mértékben és minőségileg segíti – mondta Gazsó Dániel.
A megnyitón többször is énekelt Petrás Mária moldvai magyar népdalénekes a jelenlévők gyönyörűségére, a magyar népdalkincs dicsőségére.
Címlapkép: Gazsó Dániel diaszpórakutató, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa Budapesten, a Magyarság Háza Szórványmagyarság című kiállítás megnyitóján 2024. október 11-én. Fotók: Vasárnap.hu/Varga Ilona
