Ungváry Zsolt: Az „európaiság” képlékenysége

Akinek nem elég szilárd a belső értékrendje, az hajlamos mindig valamilyen külső erőhöz, divathoz alkalmazkodni, átvenni annak a szempontjait, gondolkodásmódját, érvrendszerét. Sokszor ez nem is meggyőződés, hanem inkább érdek kérdése.

Mifelénk ez az igazodás valamely nagyhatalomhoz vagy erőközponthoz történt, és többnyire a magyar történelemben, kultúrában, szokásokban, identitásban gyökértelen alakokhoz és mozgalmakhoz kötődött.

Legyen ez a fennsőbbség akár egy uralkodócsalád vagy ideológia, katonai- vagy pénzügyi birodalom. Ilyenek voltak a Habsburgok, a marxizmus, a nácizmus, a bolsevizmus; Bécs, Berlin, Moszkva vagy napjainkban Brüsszel, illetve az „európázás”.

Most is akadnak, akik a trendeket követve megmondják, ki a jó európai, ahogyan régről ismerjük a „jó kommunistát” vagy a „jó demokratát”.

Ha a kormány, illetve a nemzeti tábor egyes kérdésekben nem osztja a nyugatiak véleményét, mindjárt elkezdünk távolodni Európától. Az ő szóhasználatukban Európa nem egy földrész, hanem aktuális irányzat: a felsőbbrendűség, vagyis az igazodási pont. Kétségtelen, hogy Európa éppen annyira nem földrajzi fogalom, amint nem is az a gyönyörű nő, akit Varga Miklós megénekelt.

Néhány éve még úgy szólt a definíció, hogy Európa három pilléren áll: a görög (athéni) demokrácia, a római jog és a kereszténység. Valójában egyik sem európai.

A kereszténység, akárcsak minden nagy világvallás, ázsiai eredetű.

Hellász a krétai civilizáció örököseként mezopotámiai, egyiptomi gyökerekkel bír. A görög kultúrának semmi köze a földrajzi Európához; a hellének által összeállított hét csoda közül egyetlen egy volt csak az európai kontinensen. (Egy az Égei-tenger szigetén, kettő Kis-Ázsiában, kettő Egyiptomban és egy Mezopotámiában.)

Róma sem európai, hanem maga a Mediterráneum. Mare Nostrum – a mi tengerünk; így emlegették a Földközi-tengert, amelynek partvidéke körbe – némi kis kitekintéssel észak felé – tartozott a birodalomhoz. Aztán a kettévált egykori Római Birodalom keleti része, Bizánc központtal csak minimális balkáni területeket birtokolt a földrészen. Hispániában az arabok a XV. századig, a törökök a Balkánon a XIX. századig maradtak, de még Európa szívében, a Kárpát-medencében is a XVII. század végéig muszlim fennhatóság uralkodott.

1945-től a vasfüggöny lett Európa határa, kiszorulva belőle német, cseh, lengyel vidékek. Azután az Unió nevezte magát Európának, de ez a képlékeny fogalom tovább fog változni, amint éppen kivonódik belőle a legfontosabb összetartó elem, a kereszténység.

Eltűnik a hajdani kultúra, a fehér írók, zeneszerzők visszamenőleg is száműzetnek. Megszűnik a kontinuitás a középkorral, ugyanis a lassacskán többségbe kerülő bevándorlóknak az égvilágon semmi köze nem lesz a lovagkorhoz, a kolostorokhoz, a szentekhez, Leonardóhoz, Dantéhoz, Verdihez, a pápákhoz, az angol és francia királyokhoz, a gótikus katedrálisokhoz és a Stille Nachthoz.

Új fejezetet nyitnak, akár Amerika meghódítói az azték, maja kultúrák romjait félresöpörve. Esetleg a mór, vagy a török múlttal azonosulnak, újra használatba veszik a minaretet Egerben, a Rudas fürdőt és Gül baba türbéjét. Leverik, ledöntik a szobrokat, lemeszelik a freskókat, kivésik a feliratokat.

Angela Merkel és von der Leyen esetleg kapnak egy dicsérő lábjegyzetet támogató magatartásukért, de valószínűbb, hogy azt sem, mert az árulókat senki sem becsüli, egyébként is csupán nők voltak, azokat meg ki tartja számon?

Az „európaiság” pedig azt fogja jelenteni, hogy a Ruméliai Kalifátussal kapcsolatos.