Németország a magyar útra lépett
Berlinben is felismerték, hogy hosszú távon nem lehet az emberek érdekeivel és akaratával szemben politizálni.
Érdekes kanyarokat vett az elmúlt napokban a baloldali német kormány és annak szociáldemokrata kancellárja, Olaf Scholz. A politikus és az általa irányított kabinet gyakorlatilag 2021-es hatalomra kerülése óta a nyitott határok politikáját támogatta, és kifejezetten megengedő álláspontot képviselt a migrációval kapcsolatban. Az orosz-ukrán háború ügyében pedig – némi kezdeti vonakodást követően – Ukrajna egyik legnagyobb politikai, anyagi és haditechnikai támogatójává vált, miközben szinte egyik napról a másikra lemondott a versenyképességét biztosító olcsó orosz energiáról. Persze arról, hogy az Északi Áramlat felrobbantása után ezt mennyire tette önszántából, egy külön cikk is szólhatna.
Most ugyanakkor azt látjuk, mintha Berlinben szinte egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot vennének.
Scholz kancellár a napokban arról nyilatkozott, hogy olyan békekonferenciára van szükség, amelyen Oroszország is részt vesz. Ráadásul azt is hozzátette, hogy Moszkvával akár azon az áron is békét kell kötni, hogy Ukrajna felad bizonyos területeket azokból, amelyeket jelenleg az oroszok tartanak megszállás alatt. Óriási elmozdulás ez ahhoz az eddigi berlini állásponthoz képest, amely szerint a háború csak úgy érhet véget, hogy Oroszország kivonul az összes korábbi ukrán területről, és Kijevet a végsőkig támogatni kell ennek a céljának az elérésében.
Mintha Scholz egyik napról a másikra elkezdte volna osztani Orbán Viktor realista, békepárti álláspontját.
Hasonlót látunk a migráció kérdésében is, amellyel kapcsolatban a hárompárti koalíció olyan szigorítási javaslatokat terjesztett a parlament elé, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Ebben szó van a kitoloncolások felgyorsításáról, bizonyos szabályok szigorításáról, sőt, a német sajtó arról ír, hogy Berlin is gondolkodik egy, a brit Ruanda-tervhez hasonló megoldáson, amelynek keretében az illegális bevándorlókat egy harmadik országba telepítenék vissza. Ezek a javaslatok megint csak a szigorú magyar migrációs politika irányába tett elmozdulásként értelmezhetők.
De mi történhetett Scholz kancellárral és a berlini kormánnyal, hiszen sokáig ők voltak Orbán Viktor antitézisei? Most pedig egyik napról a másikra azonos álláspontra helyezkedtek?
A koalíció és főleg Scholz felismerte azt a társadalmi elégedetlenséget, amely egy jó ideje már jelen van a kormány politikájával kapcsolatban. Most azonban a solingeni késelés és a balliberális pártok szempontjából megsemmisítő tartományi választási vereségek kijózanító pofonként hatottak Scholzra.
Észrevette, ha nem akarja, hogy pártja eltűnjön a politikai süllyesztőben, muszáj úgy politizálnia, ahogyan azt az emberek elvárják. Ettől szép a demokrácia, mert végül mégis a népakarat érvényesül. És
ezért rendkívüli az a felhatalmazás, amely alapján az Orbán-kormány Magyarországon politizál, mert jól látszik, hogy az emberek nemcsak itthon, hanem Nyugat-Európában is ugyanezt akarják.
Békét, biztonságot és jólétet. És igenis megbüntetik azokat a politikusokat, amelyek nem az érdekeik szerint politizálnak. Most már csak az a kérdés, hogy Scholznak lesz-e ereje ahhoz, hogy végrehajtsa a fordulatot, vagy azok a jórészt tengerentúli erők, amelyek fogságában a német kormány vergődik, továbbra is érvényesíteni tudják az akaratukat. Ezért nagyon fontos, hogy egy ország mennyire tud szuverén maradni, és ezért kiemelt jelentőségű, hogy Magyarország minden eszközzel védje a szuverenitását. Mert látjuk, hogyha ez és az ebből adódó politikai mozgástér elvész, akkor az egy olyan kényszerpályát jelent, amelynek a levét mi, egyszerű állampolgárok isszuk meg.
