A dicsőítő zene bibliai gyökerei II.
Az előző részben megállapítottuk, hogy a dicsőítés bibliai alapja és eredete határozottan egy olyan jellegű hitbéli hozzáállásból fejlődött ki, mint az életét is feláldozni képes három ifjúé volt a tüzes kemencében. A szakrális zenére vonatkozó bibliai barangolásunk során kijelenthettük:
az Isten szeretetére és hűségére adott zenei feleletet lehet leginkább egyházi zenének nevezni, amely a bizalomra épít. Ezzel meghatároztuk a szakrális dicsőítés általánosan elfogadható alapját.
Az egyiptomi zenei kultúra hatásai
A zsidóság nemcsak a mezopotámiai népekkel érintkezett. Egy időben erős szimbiózisban élt az egyiptomiakkal. Az egyiptomi zenekultúra még a mai kopt zenére is kihat, mivel az Egyiptomból induló korai kereszténység, (amely a zsidó kultúrából származik), ma is használ ősi egyiptomi templomi hangszereket.
„Az ősi egyiptomi templomi zene olyan hangszerei, mint a sistrum és a különféle csengettyűk átkerültek a megszerveződő keresztény szertartások gyakorlatába. A kopt egyházban még ma is megszólaltatják ezeket a liturgikus cselekmények bizonyos részeinél.” (Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 22.o.)
A világi színtereken használt zenei eszközök a szakrális zene művelésére is szolgáltak. „A zenének mind a vallásos szertartások keretében, mind pedig a fáraók udvarában jelentős szerepe volt. Mivel az egyiptomi államszervezetben a fáraók nemcsak uralkodók, hanem főpapok is voltak, az udvari zene szoros kapcsolatban állt a templomi zenével. Az udvari muzsikusok nagy megbecsülésben részesültek. Az Újbirodalom korszakában sok fáraó vezetett kelet felé irányuló hadjáratokat. Ezeknek egyik eredményeként az ország olyan kulturális kapcsolatokba került Szíriával, Mezopotámiával és más keleti területekkel, amely a zenére sem maradt hatástalan. Sok női énekes és hangszerjátékos érkezett ezekről a területekről, s feltehető, hogy az általuk megszólaltatott zene élénkebb, színesebb, érzékibb volt, mint a korábbi. A női zenészeknek nagy szerepe volt a lakomákon, szórakozásokon. A késő kor idején tovább erősödtek az idegen hatások, s ez ekkor már a templomi zenében is érezhető változást jelentett. A papság, amely mindig is ellenőrzése alatt tartotta a zenét, megpróbált ennek gátat vetni.” (Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 21.o.)
A különböző népek vallásos zenekultúrája kiemelkedni igyekezett a hétköznapok eseményeiből. Vagyis a szakrális zene célja az isteni atmoszféra megteremtésére szolgált, amely a hétköznapok emberét a mindennapokból kívánta kiszakítani az adott istenség számára.
Az egyiptomi kivonulás utáni pusztai vándorlás zenei fejlődése
A zsidóság zenei fejlődéstörténetének történelmi síkján az egyiptomi kivonulást és a pusztai vándorlást követően az első jelentős korszak Dávid nevéhez fűződik, aki a királyságot megszilárdította, és fiának, Salamonnak örökségül a jeruzsálemi templom felépítését hagyta, amely szellemi gyújtópontjává vált a zsidóságnak. Majd ezt követte a babiloni fogság II. Nebukadnezár király uralkodása idején. A terület aztán Nagy Sándor birodalmának része lett, amit végül a rómaiak hódítottak el.
Annak ellenére, hogy a történelem fogságról és elnyomásról ad hírt,
a Bibliát olvasva egy önálló autonómiával rendelkező nép sokkal gazdagabb története tárul fel előttünk, amely a zsidó zenekultúrára vonatkozó adatokat, történéseket, szokásokat többször is ugyanúgy említi.
A szakrális zene az isteni kinyilatkoztatás részeként alakult ki. Ahogy a törvényeket Isten nyilatkoztatta ki a népnek – igen aprólékos módon –, a zenét és annak gyakorlását is isteni szabályozás útján gyakorolták. Kialakultak a tisztségi feladatok és osztályok. Az Áron törzséből származók lettek a papi feladatokat ellátók, és Lévi törzséből a leviták, akik kezdetben a szent sátor körüli egyéb, főleg „háttérmunkát” végzők voltak.
Ekkor körvonalazódott a dicsőítők osztálya, és alakultak ki feladataik. Az első, úgynevezett „zenei kinyilatkoztatás”, amely ebből a törvény és vallási szokások korából származik, az éppen az ünnepélyes kürt készítése volt, amelyet egyedül és kizárólag Áron és az ő leszármazottai, azaz a papi nemzettségből valók fújhattak meg a nép összehívására, illetve hadi ütközetek alkalmával.
„Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: „Csinálj magadnak két ezüstkürtöt, kovácsolt munka legyen. A közösség összehívására, s táborbontáskor jeladásra szolgáljanak. Ha megfújják őket, az egész közösség gyűljön köréd a megnyilatkozás sátorának bejáratához. De ha csak az egyiket fújják meg, akkor csupán a vezérek, Izrael ezreinek a fejei gyűljenek köréd. Ha a kürtszó után felhangzik vezényszótok, a kelet felé táborozók keljenek útra. A második olyan kürtszóra, amelyet parancsszótok követ, a dél felé táborozók induljanak. A kürtszó után vezényszónak kell következnie, annak jeléül, hogy útra kell kelni. A közösség összehívására azonban csupán kürtölni kell, jelszót nem kell kiadni. Áron fiai, a papok fújják a kürtöt, s ez a szokás maradjon meg egyszer s mindenkorra, az eljövendő nemzedékekre is kötelező szabálynak. S ha földeteken a benneteket szorongató ellenség ellen hadba vonultok, fújjátok meg a trombitákat és adjatok vezényszókat, hogy az Úr, a ti Istenetek megemlékezzék rólatok, és megmeneküljetek ellenségeitek elől. Örömünnepeitek alkalmával, ünnepnapjaitokon és újhold idején égő- és közösségi áldozataitokra fújjátok meg a kürtöket, hogy Istenetek figyelmét magatokra irányítsátok. Az Úr vagyok, a ti Istenetek.” (Szentírás: Szám 10,1-10)
A zsidóság e történelmi sikerekben nem bővelkedő időszaka, a negyvenéves pusztai vándorlás során a zsidóság szeme előtt ott lebegett az Ígéret földjére való bevonulás reménye.
A végtelennek tűnő pusztai bolyongás ellenére a nép hite és ezzel egyidejűleg a szakrális zenekultúrája a későbbi korokra is meghatározó, nagy fejlődésen ment keresztül.
A viszontagságok közepette, és az új törvények betartásának gyakorlata idején folyamatosan kikristályosodott az ünneplések mikéntje is.
„A hetedik hónap első napján szintén gyűljetek egybe a szentélynél. Semmiféle szolgai munkát ne végezzetek. Legyen ez a harsonázás napja számotokra. Kellemes illatú égőáldozatul mutassatok be az Úrnak egy fiatal bikát, egy kost és hét egyesztendős bárányt, hozzájuk tartozó ételáldozatul pedig olajjal meghintett lisztlángot, háromtizedet a bikához, kéttizedet a koshoz és egy-egy tizedet a hét bárányhoz, továbbá egy kecskebakot engesztelő áldozatul, hogy megtisztuljatok bűneitektől.” (Szentírás: Szám 29,1-5.)
Jerikó falai leomlanak a hangszerek isteni parancsra való használata révén
A vándorlás időszaka az Ígéret földje, vagyis „Kánaán kapujának”, Jerikó városának elfoglalásával ért véget. Ennek az ütközetnek szintén szakrális zenei vonatkozásait fedezhetjük fel. A különböző hangszerek Isten által elrendelt használata révén ugyanis igen jelentős hadi eredményt érnek el: a kürtök és harsonák megfújásával és Istent magasztaló csatakiáltással ledőlnek az ostromolt város falai, és Isten, mintegy tálcán eléjük nyújtva, nekik ajándékozza a bevehetetlennek tűnő Jerikót.
„Józsue kora reggel fölkelt, s a papok fogták az Úr ládáját. Hét pap hét szarukürttel a láda előtt vonult, és menet közben fújta a harsonákat. Az előhad előttük haladt, a hátvéd pedig az Úr ládáját követte. Így vonultak körbe harsonazengés közepette.” (Szentírás: Józs 6,12-14.)
Ezek után Józsue vezetésével a választott nép elfoglalta egész Kánaánt, azután pedig felosztotta azt a tizenkét törzs között, akik védelmezték azt más népekkel szemben. Ilyen volt az izraeliták Sziszera elleni győzelme. Ezt Debora éneke őrzi, amely a zsidó történelem legősibb írásos emléke.
„A tudományos kutatások megállapítása szerint legkorábbi szövege Deborah éneke, Bírák könyve 5.fejezet, i.e. a 12. században keletkezett, legkésőbbi része pedig i.e. 130-100 tájáról való, Dániel könyve.” (Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 28-29.o.)
„Debora és Abinoám fia, Bárák azon a napon így énekeltek: Izraelben a harcosok kibontották hajukat, a nép nagylelkűen viselkedett. Áldjátok az Urat! Halljátok királyok, figyeljetek fejedelmek! Az Úr dicsőségére énekelek. Ti, akik fehér szamárra szálltok és szőnyegre ültök, s ti, akik az utakon jártok, énekeljetek, csatlakozzatok az itatóvályúknál ujjongókhoz. Ott ünneplik az Úr jótetteit, uralma jótéteményeit Izraelben. [Az Úr népe levonult a kapukhoz.] Kelj föl, kelj föl, Debora! Kelj föl, kelj föl, zengj éneket!” (Szentírás: Bír 5,1-12.)
Az ember a külsőt nézi, Isten azonban a szívet
Az izraeli királyság megszilárdulása és gazdasági fellendülése későbbi: Dávid király uralkodásához fűződik, amely Salamon király idején a csúcspontjára jutott.
A Megváltó, a Messiás is, Dávid házából való a prófétai ígéretek szerint. „Az Úr házat épít neked, s ha majd betöltöd napjaidat és atyáidhoz térsz, megőrzöm utánad ivadékodat: egyik fiad lesz az, s én megerősítem királyságát. Ő épít majd nekem házat, s én örökre megszilárdítom trónját. Atyja leszek, ő pedig fiam lesz, s nem vonom meg tőle kegyelmemet, mint ahogy megvontam elődödtől. Megtartom mindörökre házamban, országomban, és trónja szilárd lesz örökre.” (Szentírás: 1Krón 17,11-14)
A történelmi gazdagság csúcspontjával párhuzamosan a hit gyakorlása terén is hasonló fejlődést tapasztalhatunk. Ebben Dávid király nyitott, őszinte hite volt a kulcs. A kis termetű pásztorlegény hittel és bátorsággal győzte le a hatalmas erejű óriás filiszteus Góliátot: mindössze egy szál parittyával, de a hit legerősebb fegyverzetével. Amikor pedig Sámuel próféta a nép új királyát keresi, Isten a külsőnél fontosabb szempontra hívja fel a próféta figyelmét: „Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (Szentírás: 1Sám 16,7-8)
Dávid tetteit az Isten iránti bensőséges bizalom határozta meg. Ha bármikor is letért erről a bizalomra épülő útról, végül mindig ide tért vissza. A dicsőítő ember helyes lelki attitűdjét csodálhatjuk az ő példáján. Nem véletlen, hogy mindez a zene szeretetével is ötvöződött nála. Lelkének nyitottságát és Istenre való érzékeny fogékonyságát, művészi hajlamai is nagyon szépen példázzák. Ő volt az a hárfán játszani tudó fiatalember, aki a zenén keresztüli dicsőítésben lépett kapcsolatba Istennel.
A Dávidi muzsika elűzi a gonosz lelkeket
Amikor Saul királyt a gonosz lélek gyötörte, Dávid Istent dicsőítő hárfamuzsikájára volt képes megnyugodni. „Így Saul azt üzente Izájnak: „Hadd maradjon Dávid szolgálatomban, mert megnyerte tetszésemet.” S ahányszor csak rátört Saulra a gonosz szellem, Dávid fogta a hárfát és játszott. Ilyenkor Saul megnyugodott, jobban lett, és a gonosz lélek odébbállt.” (Szentírás: 1Sám 16,22)
Dávid király szabályozza az istendicséret rendjét
Bizonyára nem véletlen, hogy egy ilyen lelkületű király annyi dicsőítő éneket hagyott az utókorra, amelyet a Zsoltárok könyvének egy jó része őriz a Bibliában. Dávid zenei odaadottságát az Istennek való teljes szolgálat jellemezte. Ezzel a figyelmességgel alakította ki a dicséret rendjét az Úr szent sátrában.
Dávid királyságát gazdaságilag és a hatalom szempontjából is megszilárdította az Úr. A nép véglegesen letelepedhetett. A királyi város Jeruzsálem lett. A nomád vándorlásra berendezkedett vallási kultúrájukat emiatt átalakítani volt szükséges. Miután visszaszerezték a szövetség ládáját, méltó ünneplés közepette egy díszes sátorban helyezték el. Az Isten ünneplése szent cselekménysorozat volt.
„Dávid megparancsolta a leviták vezetőinek, hogy állítsák sorba testvéreiket, az énekeseket – hangszerekkel, hárfákkal, citerákkal és cintányérokkal fölszerelve –, és hallassanak örömrivalgást. Az énekeseknek, Hemánnak, Aszafnak és Etánnak a cintányért kellett verniük. Zecharjahu, Jaaziel, Semirámot, Jechiel, Unni, Eliáb, Maazejahu és Benaja csomózott hárfán játszottak kíséretül, Mattitjahu, Eliflehu, Miknejahu, Obed-Edom, Jejel és Azaszjahu meg nyolchúrú citerán.” (Szentírás: 1Krón 15,15-21)
Ezen a ponton a választott nép szakrális zenei fejlődése egy újabb szintre lépett. A leviták törzsének Mózes által meghatározott feladatai bővülni látszanak Dávid idején.
Immár nem csak a szent sátor és a szövetség ládájának hordozása volt a feladatuk, hanem zenei feladatokat is el kellett látniuk különböző hangszereken.
Az első és legalapvetőbb feladat az éneklés volt, a hárfa, a citera, a cintányér, illetve a csomózott hárfa és a nyolchúrú citera kíséretével. Ezek használatát a papi szolgálaton belüli szakrális hierarchia szabályozta. Meghatározták azt is, hogy melyik hangszert milyen alkalommal lehet használni. Például az oboaszerűen megszólaló hangszert a halilt inkább csak örömünnepek alakalmával szólaltatták meg harsány hangja miatt, ritkábban gyászalkalmakkor. A fúvós hangszerek – mint a keren vagy a sófár – jeladásra szolgáltak, a szertartásokra hívták fel a figyelmet. A templomi szolgálatban a chacócra nevű, ezüstből készült trombita jellegű hangszert is alkalmazták.
„A legáltalánosabban elterjedt húros hangszer, a zsoltárének kedvelt kísérőhangszere, a kinnor volt. Többféle alakját ismerték (háromszögű, trapéz, formájú stb.). A hárfajellegű hangszerek közül a nebel nevűt említhetjük. Örömünnepek szertartásain játszottak rajta. Tánckíséretül a tof nevű keretes kézidobot használták.” (Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 32.o.)
A hangszerek felsorolásában megfigyelhető, hogy a hangszerek könnyen mozdíthatóak. Ez bizonyára a vándorló életstílus praktikus következménye, amely az immár letelepedett és megszilárdult helyen élő választott nép számára egy új tartalmat hordoz:
bármelyik pillanatban mindig készen tudtak állni Isten dicsőítésére.
Folytatjuk…