Söptei Andrea: Ez már egy keményebb világ
– Az Othellót és a Sára asszonyt egyszerre próbálta, majd nem sokkal a bemutatók után már az Egy ember az örökkévalóságnak próbái zajlottak. Ilyenkor háttérbe szorítja az egyik szerep a másikat?
– Emília és Alice More is nagyon szép szerepek, de Sára asszony volt a kedvencem. Tavaly nyár óta készültem a Sára asszonyra, ami, mint utólag kiderült, még szerencse is volt, mert előrehozták a bemutatót, így két és fél hét alatt állítottuk színpadra az előadást.
Akaratlanul is az egyik szerep elnyomja a másikat, és idén nekem a Sára asszony volt a prioritás. Amikor tavaly Attila odaadta nekem a darabot, hogy olvassam el, akkor már beleszerettem a szerepbe. 
– A Sára asszony nagyon nehéz anyai sorsot mutat be, hatalmas lelki utat jár be a karakter. Mennyire tudja letenni ilyenkor a szerepet az előadás után?
– A próbák folyamán óhatatlanul is hazaviszi a szerepet az ember, akármennyire is próbál intelligens lenni, és nem megterhelni vele a családját. Sokat autózom hazafelé, így egy késő esti próba után van időm átgondolni a dolgokat, és nem egy az egyben viszek haza mindent, ami lejátszódik bennem. De nyilván érzékeli a család, mikor az emberben nő a feszültség, és egyre fáradtabb. Ez mindig nehéz, nem csak a színésznek, de a környezetének is.
– Kilenc szerepet játszik jelenleg a Nemzeti Színházban. Hogyan lehet ennyi darabban helyt állni?
– Nagyon széles a Nemzeti Színház repertoárja, a bemutatók után mindig többször játsszuk a darabot, de egy idő után ez beáll havi egy előadásra. Az előadások előtt mindig tartunk felújító próbát, és át kell néznünk az egész szöveget, így tudjunk életben tartani a szerepet. Ez nagyon megterhelő, mert mindig van egy plusz feszültség bennünk az előadások miatt.
– Az utóbbi néhány hónapban három darabot próbált három különböző rendezővel. Kiss Csabával az Othellót, Vidnyánszky Attilával a Sára asszonyt és Csiszár Imrével az Egy ember az örökkévalóságnak című darabot. Mik voltak ezeknek a próbafolyamatoknak a sajátosságai?
– Kiss Csaba az Othellóban teljesen a színész jelenlétére bízta, hogy hogyan formálja meg a szerepet, és ez hogyan hat majd a többi színész játékára. Ez volt a darab mozgatórugója. Maximális szabadságot akart adni, ami nehéz egy színésznek, hiszen nincs kapaszkodó. Egy üres tér vesz körbe minket, nincs semmilyen játékötlet, ami megoldás lenne az üres térben való szorongásra, a rendező nem engedte, hogy kikerüljük a saját szorongásunkat, szembe kellet néznünk vele. Mert ez tud utat nyitni egy olyan mélyebb szintre, ahol az ember személyisége hitelesebben megtalál valamit. Ebből a szorongásból kellett elkezdenünk felépíteni valamit, ez egy kísérlet volt Kiss Csaba részéről is.
Vidnyánszky Attilánál mindig biztos lehet abban a színész, hogy van egy koncepció, amelyhez egy hihetetlenül erős képi világot vizionál, és abba helyezi el a színészeit. Ez egy olyan folyamat, amelyre nekünk csak rá kell állnunk nyitottan, és az sodor minket. De itt nagyon kell alkalmazkodni Attila vizualitásához, mert ő lát egy nagy egészet, és nekünk meg kell előlegeznünk a bizalmat, hogy a végén ez összeálljon bennünk is.
Csiszár Imrével most dolgoztam először. Itt nem voltak részletező próbák, ahol a színészeknek van lehetősége kísérletezni. Nagy ecsetvonásokkal fölvázolta, hogy mit szeretne látni, és utána sokat kellett tipródni otthon, hogy rájöjjön az ember magában, mit miért tesz. Ezeket a részmegoldásokat kellett a próbákra vinni, amelyre érkezett a megbeszélésen a visszajelzés. Az a klasszikus analizálós próba itt nem volt, amikor a színészek próbálják a különböző megoldásokat, és a rendező ezeket elemzi. 
– A Nemzeti Színházban egyre több fiatal kerül a társulatba. Látva ezt a generációt, érez felelősséget irántuk?
– Ez már egy teljesen más generáció az. Másképp kell hozzájuk állni, hiszen ők másképp működnek, mint mi. A felelősséget abban érzem, hogy hogyan létezik az ember. A fiamon látom, hogy az ő generációja nagyon érzékeny arra, hogy valaki hiteles legyen. Az hogy valaki hiteles a saját életében, az, ahogy próbál, amilyen munkabírással, az hitelessé tehet egy embert.
Amikor szünetekben beszélgetünk, és a fiatalok kérdezgetnek, hogy mi volt akkor a főiskolán, vagy, hogy hogy volt egy-egy történet anno a Katonában, én ezt a bizalom jeleként veszem. És természetesen segítek, ha úgy látom, nehézségekbe ütköznek, és egy kis útmutatást kérnek. A bizalom ehhez az első lépés.
Úgy érzem, ez már egy keményebb világ, mint a miénk volt. Nagyobb bennük a harci készség, mert ez kell az életben maradásukhoz. Ez nem segít az önismeretben való elmélyülésben. Egyszerre megőrizni a szívüket, értelmüket, intelligenciájukat úgy, hogy e mellett megfeleljenek a világnak, hatalmas kihívás.
Mi sokkal védettebbek voltunk, amikor kikerültünk a főiskoláról. Nem fordult elő, hogy valakinek diploma után nincs hova mennie, mind mehettünk egy kőszínházba. Biztonságot adott a tudat, hogy ha bekerültünk a főiskolára, akkor lesz állásunk. Ez ma már másképp működik, hiszen már nem csak egy egyetem van, nagy a túltermelés, nincs szükség ennyi színészre. Mindez a most végzett generáción csapódik le, akiknek már nagyon nehéz megtalálni a helyüket a világban.
