Ungváry Zsolt: „Kimegyek a doberdói harctérre…”
Végig autópályán, kényelmes buszban, néhány óra alatt értük el a Szlovénia és Olaszország határán lévő szállásunkat a közel ötven diákkal, akiket az első világháborús emlékhelyek felkeresésére, no meg egy kis húsvéti szünetbe még beleférő kirándulásra kísértünk el.
Bő száz évvel ezelőtt, a Dunántúlon vagy a Délvidéken bevagonírozott bakáknak ez bizonyára tovább tartott, aligha volt túl kellemes (ők alighanem kihagyták útközben a maribori városnézést), a várható végkimenetelek közötti különbségről pedig ne is beszéljünk.
A történelmi emlékezet legendás Isonzó folyója és Doberdója (amely valójában egy közeli faluról elnevezett fennsík; a dobpergést és az ágyúk dörejét idéző hangzata miatt a magyarok így hívták az olaszul szimplán Karszt-fennsíkként emlegetett harcteret) ma békés ligetnek tűnik. A helyiek azonban – magyar kutatók és önkéntesek közreműködésével, köztük a csapatunkat is értékes magyarázatokkal ellátó dr. Stencinger Norberttel – őrzik a nagy háború emlékét, benne a magyar hősök és áldozatok kegyeleti jogait is. A Monte San Michele csúcson megtekinthetők azok a barlangok (kavernák), amelyekből ágyútűz alatt tartották a védők a környéket, és mostanra tanulságos és izgalmas interaktív múzeum is létrejött mellettük. A terepasztalon gombnyomásra megtekinthető a szűkebb és tágabb környék térképe, a frontok aktuális állása, a hegy szerkezete, a lövészárkok vonala. VR-szemüveg segítségével (egyelőre csak angol és olasz narrációval, de a helyiek nyitottak a magyar változat elkészítésére is) magunk is részesei lehetünk az állásháborúnak, a becsapódó gránátok zajának, a sebesültek elszállításának, a fullasztó gáztámadásnak, sőt a híres olasz pilóta, Francesco Baracca gépén a táj fölé szállhatunk, némi erőteljes szédülést is kockáztatva. (Baracca a repülőjére egy ágaskodó fekete lovat festett, amely motívumot később, az iránta való tiszteletből Enzo Ferrari felhasználta az autója emblémájánál.)
Noha őseink itt a karsztvidéken, és feljebb, az Alpok közé benyúló frontszakaszokon felfoghatatlanul véres ütközetekben mészárolták egymást, sem az itteniekben, sem bennünk nincs ellenségesség vagy rossz érzés. A hegyoldalban lévő aprócska településen, San Martino del Carsóban a vándort egy magángyűjtemény fogadja, amelyben az összegyűjtött fegyverek, lőszerek, töltényhüvelyek, ruhadarabok, személyes holmik az itt elesett, megsebesült vagy egyszerűen csak a borzalmakban részt vett magyarok mementói. A néhány négyzetméteres múzeumot a fotók tanúsága szerint többek között Áder János köztársasági elnök is felkereste korábban. Fent a Monte San Michelén egy, a még javában zajló öldöklés közepette emelt sziklatömbön az olasz felirat megemlékezik az ott elhunyt magyarokról is, akik a halálban „testvérekké lettek” az olasz honvédekkel.
Olyan harctéren, innen többszáz vagy ezer kilométerre született emberek vérét magába szívó földön járunk, ahol az áldozatnak semmi értelme sem volt. Mivel sorsunkat hozzákötöttük egy birodaloméhoz, a nagyhatalmak eszelős játékában kényszeredett mellékszereplőként az Isonzónál (vagy Galíciában, ahonnan Gyóni Géza kiáltja fájdalmasan: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket, gerendatöréskor szálka-keresőket”…) hullottak halomra déd- és ükapáink.
Nem tudunk másra gondolni, mint hogy soha többé háborút; különösen olyat, amihez semmi közünk. Mert ahogy Egerben dagad a keblünk a Dobó szobor láttán, Muhinál sóhajtva hajtjuk le a fejünket, a Vértesben büszkén meséljük a gyerekeknek a név eredetét a vértjeiket kétségbeesetten eldobáló, megfutamított németekről, addig az isonzói-doberdói vérfürdő előtt döbbent fejcsóválással állunk.
Még úgy is, hogy északabbra, immár szlovén területen, az itt Socának nevezett Isonzó felső folyásánál megtekinthetjük a caporettói áttörésről regélő múzeumot; végre egy kis sikerélmény, hiszen a mieink győztek, igaz, hiába nyomultak előre a Piave folyóig és írták alá a fegyverszünetet Padovánál, a határok megrajzolásának a korabeli frontvonalakhoz nem sok köze lett… Az is a történelem bizarr fintora, hogy míg itt Caporettónál a terület birtoklásáért olasz, német, magyar katonák véreztek tízezerszámra, a városka jelenleg Szlovénia része Kobarid néven. Nem a háborút kell megnyerni, hanem a békét.
A történelem és benne a magyar sors kiszámíthatatlan; az igazán lelkes, fegyelmezett és okos diákjaink számára azért ez szürreális, sosemvolt (és sosemlesz?) világnak tűnik, megveszik a zsebpénzükből Triesztben uzsonnára a pizzát, megnézik a telefonjukon a térképet, merre van a közelben fagyizó, közben pedig valakik valahol Kijev és Brüsszel között éppen lelövik Ferenc Ferdinándot, és mire a fák lehullanak, ki tudja hol eszünk és mit…
Címlapkép: Rudolf Alfred Höger: Szuronyroham Doberdónál