Spányi Antal, fehérvári püspök: Európa eljutott odáig, hogy nem lehet mindenhol Jézus születéséről beszélni

Hogyan készülnek a papok az éjféli misére? Milyen egy egyházi adventi vásár? Spányi Antallal, a Székesfehérvári Egyházmegye húsz éve kinevezett püspökével székvárosában, a püspökség épületében beszélgettünk. Nemcsak karácsonyról s annak üzenetéről, de a jelenkor sorskihívásairól is, a Katolikus Karitász munkájáról, Kárpátaljáról, háborúról, a döbbenetes méreteket öltő keresztényüldözésről és Európáról, a keresztény Európáról. Interjú.

Milyenek a benyomásai a püspökség kertjében lévő, évről évre újra megrendezett adventi vásárról, udvarról? Úgy tudom, Budapestről, sőt még Szegedről is a csodájára járnak.

A püspökség és természetesen a püspökség udvara is egy zárt világ volt. Ide nemigen jött be senki. Nagy ritkán jöhettek csoportok, bejelentkezés után, szétnézni egy kicsit, de inkább a püspöki palotában, mint a kertben. Amikor én idekerültem, ezen igyekeztem változtatni, megpróbáltam ezt a házat és a kertet is, nyitottabbá tenni. Kinyitottuk a kapukat, hívtuk az embereket, jöjjenek be. Nyílt napokat tartottunk, ahol elég nehéz helyzetek adódtak, hiszen sokan akartak egyszerre bejönni, úgyhogy csoportokat kellett szervezni. Nem mindenki fogadta örömmel, hogy egy kicsit várnia kell. Megszületett a gondolat, hogy a kertet is nyissuk ki, például nyissuk ki adventben, és nyissuk meg az adventi udvart. Kitártuk a püspökség kétszáz éves nagy tölgyfa kapuját, földíszítettük a ház bejáratát, a kapualjat, a kocsibejárót, az udvart. Nagyon nagy sikere lett ennek. Az emberek nagyon szeretik. Jelentős kontraszt van a kinti világ és e belső világ között. Ez a világ itt egy meghitt, egy elcsöndesedésre hívó, az elmélyedést is segítő világ lett, ahol próbálunk lehetőséget teremteni a gyerekeknek, hogy gyerekek legyenek, örüljenek és játszanak önfeledten. Fölülhetnek a szánkóra, a hintóra. Játszanak, megcsodálják a betlehemet, ahol embernagyságú alakok mutatják be azt a történetet, ami igazából a karácsony, ahova az advent elvezet bennünket.

A földíszített házakban, amelyeket kulturáltan megcsináltattunk, nemcsak a karácsonyi díszek és fények világítanak, hanem az a szeretet is, amivel a kézművesek idehozzák a maguk termékeit, amelyek között mindenki válogathat, és találhat alkalmas ajándékot az ő szeretteinek. Vannak olcsóbb ajándékok és drágábbak, vannak egészen komoly értéket képviselők, de mind értéket képvisel, mert mind kézműves. Itt nincs bóvli, nincs műanyag, nincs talmi, ez mind egyedi, mindben ott van valakinek a szeretete, az ügyessége, az ideje, a fáradsága, a tehetsége. Itt bent csöndes, karácsonyi zene szól, adventi, karácsonyi énekekkel, amelyek szemben vannak a kinti világnak a hangosságával, talán kicsit erőszakosságával, azzal, amit az ember megtapasztal már régóta minden plázában, minden olyan helyen, ahol több ember összegyűlik, ahol már talán október végétől karácsonyi énekek zengenek. Itt ez nem így volt. Ez az ajándékunk az emberek számára, nemcsak a templomba járóknak, hanem a templomba a lábukat be nem tevők számára is, minden székesfehérvári polgár, minden idelátogató ember számára egy ajándék. Jöjjenek el, nézzék meg: az egyház így készül karácsony ünnepére.

Milyen üzenettel, hogyan készül a karácsonyi, éjféli misére?

Az éjféli mise nyilván a karácsony egy bizonyos csúcspontját jelenti. A papoknak ez egy nagy nehézség, nem azért, hogy éjfélkor misézni kell, hanem annak a papnak, akinek van öt-hat faluja, hogy döntse el, hogy hova menjen misézni éjfélkor… Minden faluban szeretnék, hogy legyen náluk éjféli mise, de ez fizikailag lehetetlenség. Úgyhogy ez egy komoly készületet, nekiállást kíván, hogy el tudják dönteni, meg tudják találni, hogyan lehet ezt jól megszervezni.

Ugyanakkor az egész karácsonyi üzenetet szeretné az ember megfogalmazni, elmondani. Ebben a mai világban, amikor sokféle félelem van, sokféle bizonytalanság van bennünk – talán több mint néhány évvel ezelőtt volt –, szeretném azt az embereknek elmondani, hogy kell nekünk az Isten szeretetében bízni, kell nekünk Isten szeretetével találkozni. Meg kell találnunk annak a módját, hogy az Istentől elfogadott szeretetet – ami bennünket megerősít, és gyógyít a bűneink sebeiből, a gyengeségeinkből, fölemel a reménytelenségeinkből –, hogyan tudjuk továbbadni, megosztani másokkal. Hiszen az Isten eljött közénk, emberré lett, az Isten fia megszületett Máriától, József fölnevelte ezt a gyermeket, és gondját viselte ennek a szent családnak. Azért, hogy nekünk példát adjon, hogy bennünket tanítson, hogy mi találjuk meg a békességnek, a szeretetnek az útját, találjuk meg a reménységnek a lehetőségét, ami nem valamiféle vakremény, hanem: ha én megteszem, amit megtehetek, akkor bízhatok benne, hogy az Isten az ő kegyelmével segít, és az én törekvésemet az ő áldása teljessé fogja tenni.

Szeretném az embereket erősíteni, fölemelni, reményt, bizalmat adni nekik. Nem kell senkinek nekikeseredni, és nem kell senkinek semmit föladni, hanem arra kell készülni, hogy megyünk egy úton, és ez az út visz bennünket Isten felé, mert Jézus maga is velünk jön, mert ezen az úton jönnek a próféták, jönnek a szentek, a Szűzanya, Szent József, és jön az egyház kétezer év óta. Ezen az úton kell mennünk tovább előre.

Háború van a szomszédunkban, ezzel kapcsolatban a Katolikus Karitász elnökeként mit lát, melyek a legfontosabb teendői egy egyházi segélyszervezetnek?

Amikor ez a szörnyű helyzet kitört, az elsők között voltam, aki fölemelte a szavát ez ellen az állapot ellen. Bizonyos beállítottságú lapok, politikai erők hangosan tiltakoztak, és hosszan, heteken keresztül a céltáblájukra tettek, hogy hogy’ mondhat ilyet egy katolikus ember. Én azt mondtam, hogy a békesség többet ér, mint az, hogy visszaütök, békességet teremteni fontosabb, mint azt eldönteni, hogy ki adta az első pofont. Amikor kitört a háború, a Karitásszal én is kimentem a helyszínre, átmentünk Kárpátaljára, vittünk sokféle adományt. Amúgy is rendszeresen jár a Katolikus Karitász Kárpátaljára is, és sokféle módon próbálja az ott élő embereket támogatni, elsősorban a kárpátaljai karitászokon keresztül, hiszen ők ismerik ott igazán a helyzetet, ők tudják, hogy kik azok, akik rászorulnak a segítségre, és hogy milyen fajta segítségre szorulnak rá. Mi próbáljuk azt adni nekik, amit ők kérnek tőlünk.

Amikor megtapasztaltuk azt, hogy milyen tömegek jönnek át – ezerszámra jöttek, nők, fiatalok, idősebbek; többnyire fiatalok gyerekekkel –, persze, hogy mi is, a Katolikus Karitász is kitelepedett. Létrehoztunk egy segélyállomást a határon, hogy segítsük a beérkezőket, elláttuk őket azzal, amire legelsősorban szükségük volt: minimális tisztasági eszközökkel, élelemmel, útbaigazítással, némi pénzzel, és hoztuk őket Pestre. Hogyha volt céljuk, volt valahol rokon, ismerős, aki befogadta őket, akkor odasegítettük őket. Kerestük a helyeket, hogy hol lehet elszállásolni őket. Itt, a Székesfehérvári Egyházmegyében is több helyen befogadtunk kárpátaljaiakat, például az egyik közeli faluban, ami szinte Fehérvárral egybe nőtt, egy lelkigyakorlatos házunkat adtuk át, ott negyven személynek tudtunk adni ellátást és szállást. Vannak, akik mind a mai napig ott vannak.

Fontos, hogy a Karitász ezt a segítséget nyújtsa, de ugyanígy fontos a lelki támasz is. Mi tudatosan imádkozunk a békességért. Imádkozunk azért, hogy az Isten az emberek gondolkodásmódját, a szívét formálja, amennyire az ember hagyja, hogy az Isten formáljon bennünket, formáljon, hogy a békét megtaláljuk, a békéért dolgozni tudjunk.

A Karitásznak nagyon fontos tevékenysége – amit most is csinál, a háború alatt –, hogy orvosok mennek ki Kárpátaljára, és ott gyerekeket, felnőtteket próbálnak megvizsgálni. Hiszen tudjuk, most már odáig jutott a kárpátaljai adminisztráció, az ukrán állam, hogy az orvossal – még a magyar orvossal – sem beszélhet a magyar beteg magyarul, hanem ott őnekik ukránul kell… Hát nem tudja elmondani ukránul a betegségét! Sokan nem értik meg az ukrán orvosi szakkifejezéseket.

Szükség van arra, hogy az ottmaradottak érezzék a támogatást, érezzék, hogy gondoskodik róluk az anyaország, hála Istennek nagyvonalúan és gáláns módon, úgy, ahogy ez kötelessége, mert magyarokról van szó, magyar – kettős – állampolgárokról. A Karitász ebből is kiveszi a részét, ilyen módon is: havonta, kéthavonta elmennek, egy körzetet, egy fél járást megpróbálnak összegyűjteni, és ott sok száz embert leszűrnek. Hogyha megállapítják, hogy szemészetre van szüksége valakinek, akkor szemész megy oda, a szemüveget legközelebb elviszik, átadják. Ha lúdtalpbetét kell, akkor azt adják. Amire szükségük van. Egy nagy élményem volt, amikor egy gyereket – én is mentem velük –, egy gyereket vizsgáltak, aki nem tudott olvasni. Azt mondták, biztos gyengeelméjű szegény gyerek, ezért nem megy neki. Az orvos nézte, és látta, nem ez a baj, hanem valami más. Föltette a szemüveget, a gyerek fölkiáltott: „Látok!”  Ez egy olyan tapasztalat volt, egészen olyan, mint egy jézusi csoda. Csak ennyin múlott, hogy valaki a szemüveget rátegye. Ezt Ukrajnában nem tette meg senki, nem volt erre módjuk.

Hány éves gyerek lehetett?

Akkor kellett neki olvasni tanulni; kisgyerek. Nyilván a szülei is abban a miliőben, abban a környezetben, abban az elnyomottságban, azt tudták tenni a gyermekért, amit tenni tudtak. Olyan lehetőségeik voltak, amilyenek. Ezek rendszeresek; a számunkra egészen természetes dolgokra is rácsodálkoznak, és örömmel fogadják.

A Karitásznak nagyon nagy felelőssége és feladata van, amelyet szívesen vállal. Lényeges, hogy a Karitásznak van egy professzionális és van egy önkéntes oldala. A professzionális oldalban szakemberek segítenek, szakdolgokban. Hogyha földrengés van, akkor azok mennek oda, akik ahhoz értenek. Hogyha betemetett embereket kell keresni, akkor odamegy, aki ahhoz ért. A Karitász önkéntes oldala a plébániákon működik, ahol ismerik, ahol tudják, hogy ott van Mari néni egyedül… A szociális munkás nem tudja megtenni azt, amit a karitászos, hogy leüljön az ágya mellé, és egy fél óráig hallgassa. Ugyanazt, amit múlt héten is elmondott, mert mit mondjon, szegény, nem történt vele semmi. Ott fekszik az ágyában szegény, és várja, hogy valaki rányissa az ajtót. Ehhez kell a Karitász-munkatárs: hogy szeretettel, türelemmel meghallgassa. Amikor a névnapja van, akkor egy szál virágot odategyen az ágya mellé, hogy Mari néni érezze, gondolnak rá és szeretik őt, és akkor az a napja kivirul, és akkor boldog lesz. Így próbál a Karitász segíteni a háborús helyzetben, segíteni a rászorulókon idehaza és máshol, mindenhol, ahol erre szükség van.

Az Izrael-Hamász konfliktus miatt vannak-e bajban keresztények Gázában? Mit lát, az ottani keresztények sorsa hogyan alakul? Lehet ezt innen látni?

A jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend arra született meg, hogy a Szentföldön élő keresztényeknek biztosítsa a vallásgyakorlatot, s hogy – annak idején, a lovagrendek klasszikus idejében – garantálja a zarándokok biztonságát. Aztán ez a történelem folyamán sok mindennel bővült és terhelődött is. Most a lovagrend, ami azóta is létezik, azt tűzte célul maga elé, hogy az ott élő keresztényeket próbálja segíteni. Mindig is nehéz helyzetben voltak, nyilvánvalóan most egy ilyen háborús helyzetben ez hatványozódik. Ezeknek az embereknek nagyon nehéz az életük ott. Mindenki ferde szemmel nézi őket, merthogy egy másik világ. De egy olyan jelentős erő, egy olyan jelentős mag ott, amely – akár Jeruzsálemben, akár Gázában, illetve jelen vannak az egész Szentföldön – egy meghatározó erő.

Én láttam, hogy a palesztinokat – sok keresztény van közöttük –, hogyan engedik át a falon Jeruzsálembe, hogy ott munkát vállaljanak. Olyan munkát, amelyet az ott élő izraeli állampolgárok nem szívesen vállaltak el. Meg volt szabva nekik, meddig kell hazaérniük. Dolgoztak, ameddig csak tudtak, utána szaladtak, hogy a falnál jelentkezzenek. Ez szomorú, megalázó látvány volt. A falon túl egy másik világ volt, egy sokkal szegényebb és nyomorúságosabb hely, ami sokféle módon igazságtalan.

Most azt gondolom, ezeknek a keresztényeknek nehéz a helyzetük, sok szükségük van anyagilag is, erkölcsileg is. Szükséges, hogy beszéljünk róluk, hogy tudassuk a világgal, nemcsak izraeli állampolgárok, zsidók, és nemcsak palesztinok és akár terroristák vannak ott, hanem vannak ott mások is, akik ebbe a helyzetbe belecsöppentek, mert az az ő szülőföldjük, az az ő életük, ott laknak, ott kell a gyerekeiknek biztosítani az oktatást, az egészségügyi ellátást, egyáltalán a jövőjüket. Az egyház – éppen a Szent Sír Lovagrenden keresztül is – próbál segíteni, a magyarországi egyház is próbál segíteni. Mi magunk is ennek a segítségnyújtásnak a részesei vagyunk, és mi is próbáljuk az ott élőket támogatni, a magunk lehetőségei szerint. Tehát nem tudjuk megoldani ezt a problémát, de azt érzik, hogy tudunk róluk, beszélünk róluk, fontosak nekünk, és amire képesek vagyunk, azt megtesszük.

Ma már sokszor olvashatunk, beszélünk is róla: a világ legüldözöttebb vallása a kereszténység. Persze ez nem egy új meglátás, de mégis azt kérdezem, hogy miért, mitől lehet ez így? Mit lehet tenni ellene?

Amikor II. János Pál pápa először beszélt arról, hogy a XXI. század a keresztényüldözések kora lesz, akkor én magam is tágra meredt szemmel csodálkoztam rajta, hogy mit mond a pápa, mi az, amit ő már lát, és én nem látok. Aztán megérkezett a hír, hogy Indiában rátörtek egy keresztény közösségére, és az ott élőket, egy falut, kikergettek a vadonba, szó szerint a vadállatok közé, ott sokan elpusztultak. Mondták nekik, kijöhetnek a vadonból, csak az első dolguk az, hogy áldozniuk kell a pogány istennek, tehát meg kell tagadniuk a kereszténységüket. Ennek már sok-sok éve. Azóta is ott élnek a vadonban nagyon sokan a keresztények közül, mert nem jönnek ki, mert a hitüket nem tagadják meg. Olvassuk a híreket, hogy Indiában, a muszlim területeken, de sokfelé a világban keresztény templomok, keresztény közösségek ellen támadást intéznek. Talán emlékszünk még arra az esetre, amikor megdöbbenve olvastuk, hogy Párizs egyik templomában egy idős papnak a nyakát szentmise bemutatása közben vágta el egy terrorista, a hit elleni gyűlölet miatt. Azokat a képeket is látjuk, amelyeken templomokat rombolnak, bemennek a templomba, és megszentségtelenítik a templomot, kereszteket, szobrokat törnek össze. És látjuk azt, hogy eljutott Európa odáig – a keresztény Európa –, hogy nem lehet mindenhol karácsonyról, Jézus születéséről, karácsonyfáról beszélni, hanem a fények fája, meg én nem tudom, mit kell mondani… Elveszítjük a gyökereinket, elveszítjük keresztény kultúránk alapját, de ezzel elveszítjük Európát is, aminek mégiscsak görög, zsidó és keresztény gyökerei vannak, és ezt nem lehet letagadni. Európa ettől Európa, hogy ezek itt vannak, és együtt teszik Európát azzá, ami.

Olvassuk a híreket: naponta vannak keresztény vértanúk, új vértanúk, akiket a hitükért ölnek meg. Nagyon nehéz, hogy itt mit lehet tenni. Azt gondolom, fontos, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy ilyen világban élünk, és ez nem jó. Próbáljuk megerősíteni a keresztényekben azt az öntudatot, hogy nekünk kötelességünk a hitünkről tanúságot tennünk akkor is, hogyha ezért áldozatot kell hozni.

„Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom majd Mennyei Atyám előtt, aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt.”

Ezek Jézus egyértelmű és világos szavai. Azt látjuk, hogy amikor a keresztény világ imádkozik, amikor bátran kiáll a szörnyű igazságtalanságok ellen, akkor azért van remény. Mindig jön egy-egy hír, hogy egy papot, egy apácát, egy hitvalló családanyát valahogyan sikerül abból a szörnyű, méltatlan és életveszélyes helyzetből kiragadni, amelybe a keresztényüldözés – ha nem az életét vette el – belekényszerítette. Rabságban tartott, túszként őrzött emberekről van szó, akik egyszer csak talán-talán valamiféle szabadságot visszanyernek. Találunk ilyet, amikor egy anyát sikerült kiszabadítani, akiről azt mondták, hogy beleivott egy muszlim poharába, és azzal azt tisztátalanná tette, és ezért nem tudom én, mennyi korbácsütést és halálos ítéletet kapott. Sok év börtön után sikerült kiszabadítani. Hallunk papokról is, szerzetesekről, másokról is, akik megmenekülnek. Hallunk olyat, akik nem menekülnek meg, hanem elpusztulnak, meghalnak. Nagyon fontos, hogy tisztán és világosan beszéljünk, hogy olyan képet adjunk az emberek elé, amelyet megértenek, és amelyben megértik, fölfogják a maguk felelősségét is, mert mindenki felelős ezért, senkinek nem jó, nem csak a keresztényeknek, senkinek nem jó, hogyha egy ilyen világot teremtünk magunknak, amelyben igazságtalanság, ilyen súlyú megkülönböztetés és ideológiai elítélés van jelen.

Az embert tisztelni kell, az embert szeretni kell, nem azért, mert olyan, mint én, hanem azért, mert – hitem szerint – minden ember Isten gyermeke, Isten teremtménye, és minden ember maga ad számot arról, hogy mit tett, mit mondott, mit cselekedett az életében.

Szívből kívánom, hogy cselekedjünk jót, hogy majd a számadás könnyű legyen, és egyszer ne csak egy betlehemi jászolban, egy képben tudjuk megcsodálni a gyermek Jézust, hanem majd az égben, örök életünkben, színről színre láthassuk őt.

Címlapkép: Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye húsz éve kinevezett püspöke egyúttal a Katolikus Karitász elnöke is. Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye