Ungváry Zsolt: Lelökdösnek-e minket az európai vonatról?

Egyre többször hallani, különböző helyekről, hogy Magyarországnak nincs helye az EU-ban. Csak a szűk közelmúltban az EP-képviselő Verhofstadttól az amerikai képviselőház volt elnökasszonyán, Nancy Pelosin át az ukrán színész Zelenszkijig.

• Guy Verhofstadt ismét Orbán Viktort támadja
• Nancy Pelosi: Magyarországnak nem kellene az EU-ban lennie
• Az ukránok szerint nekik helyük van az Eu-ban, Magyarországnak pedig nincs

Első reakciónk a tiltakozás volna, hiszen – ahogy Toldiban felhorgadt a méltatlankodás: „Ki volna úr más széles e határban?” – bő ezeréves európai múlttal, a történelem viharaitól meggyötörten és az európai értékekért rengeteget vérezve és azokról tanúságot téve joggal mondhatjuk: kinek volna itt inkább helye? Jobban belegondolva azonban el kell ismerni; ezek a mai európaiak valóban egészen mások. Eleve nem ilyen EU-hoz csatlakoztunk, és ez nem csak az elmaradt bécsi cukrászdákra vonatkozik. Az EU megváltozott, a prioritások mások lettek.

A szabadság, kereszténység, kulturális örökség helyét a liberális véleményterror, a nemi eltévelyedések; eszmék, tárgyak vagy éppenséggel állatok fontosságának az emberi élet elé helyezése vette át.

És minderről a gyökeres változásról sehol nem kérdezték meg a népet, nyugaton lassacskán az ugyanazt hirdető különböző nevű pártok közül választhatnak csupán. Amiképpen a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán csak az lehetett jelölt, aki elfogadta a Hazafias Népfront programját, a mai Európában ugyanilyen kizárólagos program mentén szerveződnek a pártok.

Szent István óta megy ez a nyugathoz tartozás mantra, de nem sok jó sült ki eddig belőle. Szeretjük magunkat a nyugat részének tekinteni, és ilyenkor értetlenkedünk a nyugatelleneseken, a terroristákon, de amikor kívülről látjuk az egészet, úgy tűnik, magunk is a nyugati expanzió áldozatai vagyunk. Hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugat mennyire intoleráns és kizárólag a saját gazdasági hasznát nézve tekint a világ többi részére.

Külföldön (de sokszor honi ellenzéki körökben is) hajlamosak a magyar renegátságot Orbánnal azonosítani, azt sugallva, hogy egy ember akadékoskodása és hatalomvágya miatt ilyen a magyar politika. Orbán tehetséges, hazaszerető, értékvezérelt ember, de nem menne semmire, ha a magyar kontinuitásban gondolkodó, minden korban jelenlévő tömeg nem állna mögötte. Szerencsére a helyzet és a közeg mindig kitermelte azt az embert, aki az élére tudott állni a nemzet ügyének. Kétszer nem sikerült erős kezű vezetőt találni: a Mátyás halála utáni trónviszályok, polgárháborús viszonyok idején, ami elhozta Mohácsot és a török megszállást, illetve 1918-ban, amikor az egyetlen potenciális vezért, Tiszát kiiktatták. (1945 más eset, ott olyan elképesztő volt a túlerő és mindenki ellenünk dolgozott, hogy esélytelenek voltunk.) Az 1849-es bukás után termett egy Deák, majd Andrássy és a két Tisza; Trianon után egy Horthy és Bethlen, 1990-ben a semmiből Antall, majd gyors halála után szinte azonnal Orbán. A baloldalnak soha nem volt karizmatikus, előre vivő, nemzeti egységet teremtő vezetője. Sátáni gazemberek ragadták meg a hatalmat vészterhes időkben: Károlyi-Kun Béla-Rákosi-Kádár-Gyurcsány. (Horn a maga módján nem volt ügyetlen, de azért kártékony figura volt. Göncz leginkább szánalmas. A baloldal szegénységi bizonyítványa, hogy csak őket tudják felmutatni.)

A mai európai politikában sajátos helyzetben vagyunk. A kialakult viszonyok között mindenki győztesnek vallja magát, a világháború utáni rendezést megbonthatatlannak, a status quo-t sérthetetlennek tartják. Mi viszont vesztettünk, a magyar nemzet súlyosan sérült Trianonban, majd Párizsban. A traumánk feldolgozhatatlan, lévén egy teljesen érthetetlen, igazságtalan és indokolhatatlan csonkolás áldozatai lettünk ezeréves határaink átrajzolásával, hárommillió magyar idegen uralom alá kényszerítésével. Azt hittük, az EU ezt a határok eltörlésével megoldja, ám sehonnan sem kaptunk sem támogatást, sem megértést. Sem az utódállamok (autonómia lesöprése, kettős állampolgárság tiltása, nyílt diszkrimináció), sem az őshonos kisebbségek jogaira fittyet hányó nyugatiak nem próbálták orvosolni a bajunkat. Gyűlölnek minket, néha úgy tűnik, a puszta létünkért is. Szó sincs semmi igazságtételről, jóvátételről.

Jó példa a megbélyegzésre az antiszemitizmus vádja, amit 1990 óta folyamatosan ránk aggatnak, teljesen függetlenül a valós történésektől. Pedig Magyarország áll ki most talán leghatározottabban Izrael mellett.

Nálunk senkit nem ér hátrány zsidóságáért sem a vallási-, sem a politikai-, sem a gazdasági-, sem a kulturális-, sem a közéletben. Nálunk nem palesztin- hanem Izrael-párti tüntetés van, szolidaritás köztársasági elnöktől, kormánytól, parlamenttől. A magyarországi zsidóknak nem kell félniük és félteniük a gyerekeiket, mint sok európai országban.

Az európai unió egy remek gondolat volt, ám menet közben átállították a váltókat, és a közös vonat most olyan végállomás felé robog, amiről senkit (de minket bizonyosan) nem kérdeztek meg.

Három lehetőség maradt: vagy visszaterelik a szerelvényt az eredeti sínre (ehhez a mi szándékunk önmagában természetesen kevés), vagy leszállunk a vonatról, vagy lelöknek róla. Ha az első elmarad, akkor meg kell fontolni a másodikat; nem érdemes megvárni az utolsót.

A címlapkép illusztráció.