Molnár Miklós atya: A felismerés hatalma

Gyakran eszembe jut, hogy mennyi mindent lehetne másként csinálni, mint ahogy most teszem. Bármelyik pillanat alkalmas lenne arra, hogy megváltoztassak dolgokat az életemben. Persze, szeretek tologatni magam előtt ilyen változtatásokat; „majd ha… akkor jobb lesz”! Miért szeretnénk mindig a jövőben változni, amikor már most is lehetne? Miért elégszünk meg azzal, hogy majd jobbá formáljuk az életünket, ha egyszer most sincs semmi akadálya?

Van egy jelentős felismerés, amit érdemes szemünk előtt tartani. Igazán felszabadító érzés amikor ráeszmélünk, hogy minden szükséges a kezünkben van! Ezt a csodát olyan dolgok takarják el a szemünk elől, mint hogy másokban keressük a saját szomorúságunk okát, vagy a múltra fogjuk a jelenlegi helyzetünket stb. Valójában, most is csak rajtunk múlik, hogyan akarunk viszonyulni a múltunkhoz: lekövetjük annak örökségét, vagy szakítunk vele. Illetve, hogy a boldogságot választjuk-e, vagy az örökös elégedetlenséget? Libabőrös felismerés is lehet, hogy valójában csak magam vagyok az akadálya egy jobb életnek.

Igen, ez úgy hangzik, mint egy olcsó coach figyelemfelhívó szövege. De én nem akarok eladni semmit. Inkább csak azt a tapasztalatomat akarom megosztani, ami sok szempontból átírta az életemet. Megélhetjük azt, hogy annyi minden meghatározza az életünket. Az anyagi javak, a lehetőségeink, a családunk, a végzettségünk. Azonban arra ritkábban reflektálunk, hogy valójában mennyi lehetőség rejlik ezen keretek között. Nem szeretnék hosszasan belemenni, hiszen erről már egy korábbi cikkben volt szó, hogy pl. a szegénység és a nyomor között óriási a különbség. Ma, akik el akarják hitetni, hogy rossz Magyarországon élni, rendszerint a nyomor fényképeivel akarnak erről meggyőzni minket. Holott más az, amikor a külső lehetőségek hiányoznak, miközben a belső világunk kompetens, és más az, amikor a külső lehetőségek akár még meg is lennének, de belülről hiányzik valami. A nyomorban élők nem azért élnek úgy, ahogy, mert nincs lehetőségük változni, hanem mert hiányzik az igény a változásra. A szegénységben élők, ezzel szemben általában megtesznek mindent azért, hogy igényes életet éljenek, de vannak erős külső korlátjaik. Ezért is hallunk olyan beszámolókat sok szenvedésen átment idősektől, hogy bár szegények voltak, de nagy örömben és szeretetben éltek. A többi irányban is el tudjuk talán képzelni, hogy vannak hasonló példák. Úgy a családi, mint a tanulmányi és egyéb területeken is. Ha mindent egybevetünk ez azt jelenti, hogy az életem számos területén a legnagyobb kérdés nem a külső körülmények lehetőségeiben van, hanem a belső szabadságomban. Vagyis én vagyok a felelős az életem alakulásáért.

Ennek a felelősségnek a felvállalása több szakember szerint az érett személyiség vízválasztója. Van egy Tom Hiddlestonnak tulajdonított, de egyesek szerint Konfuciusztól származó gondolat, ami nagyon idevág: „Mindenkinek két élete van. A második akkor kezdődik, mikor rájövünk, hogy csak egy van.” A felismerésünk megnyitja az utat előttünk, hogy végre a valóságban és a valóságért cselekedjünk. Amíg a gyermeki világunkban mozogva élünk, egyszerűen mások álmát és mások elleni haragunkat, érzelmeinket éljük csak ki, vagy valósítjuk meg.
Isten arra teremtett minket, hogy saját életünk építésén át az Ő országát is építsük. Amikor végre elérkezem a felismeréshez, szabadságot kapok az alkotásra. Milyen szép, hogy amikor az Egyház azt mondja, hogy feladatunk a hitünket tovább adni és építeni Isten országát, akkor tulajdonképpen nem valami plusz terhet rak ránk, hanem a saját önművelésünkre, önfejlesztésünkre bíztat. A kapcsolatokban születik meg Isten uralma.

Nem szeretnék már azon károgni, hogy mennyi ember panaszkodik, ráfogva a főnökére, házastársára, szüleire, tanáraira, püspökeire vagy bárki másra azt, hogy miért tart ott, ahol. Ismerjük ezeket a szólamokat. Csak annyit mondanék erről, ebben az összefüggésben, hogy ez a világszemlélet a legnagyobb akadálya az életem boldogságának, kiteljesedésének.

Amikor megnyílik a szemünk a pillanat szabadságára, hirtelen számos területen megélhetem, hogy bizonytalanság van bennem. Talán éppen ezt akarja eltakarni a sok kifogás! Mert ennek felfedezése a felelősség terhét hozza magával. Azt gondolom, itt újra felmerül a kérdés: az egész hátralevő életemben azon szeretnék bánkódni, hogy miket szúrtam el, vagy új emberként kezdek figyelni arra, mit hozhatok még ki az életemből.

A kereszténység ezt a felismerést megtérésnek is nevezi, vagy olykor újjászületésnek. No, persze nem a reinkarnáció értelmében, hanem a lélekből való újjászületés értelmében. A kereszténység hajnalán ez adta a lelkesedést, az örömet a megtérésben: van szabadulás a bűneimből, nem kell azokat rejtegetnem, hiszen el is hagyhatom őket Jézus megváltásának hála. Már nem kell többé ezek szerint élnem, hiszen van szabadságom arra, hogy az új ember megszülessen bennem. Milyen kincs így élni! Aki már egyszer megízlelte, többé nem vágyik vissza a régi életébe.

Molnár Miklós atya

Címlapkép forrása: Freepik