Virágvasárnappal belépünk a Megváltás nagy művének hetébe. Az evangéliumok ezt a hetet, mintha némileg párhuzamba hoznák a teremtés kreációjával, mely egy új időszakot nyit meg számunkra. Talán erőltetett lenne egy az egyben szinkronitást feltételezni, bár találunk kapcsolatot a két leírás között.

A szinoptikusok szerint, a Jeruzsálembe való bevonulást követően a templomot megtisztítva, Jézus szétválasztja azt, ami szent, attól, ami profán. Akárcsak a teremtésben, mikor Isten a semmi helyén létbe hívta ezt a világot, a Tőle elkülöníttetett. A sötétség és világosság szétválasztása után, megindul egy dinamika a jó és a rossz között. Az „ember” teremtésének és paradicsomi leírásának megismétlése nem annyira az „Íme az ember!” pilátusi felkiáltásban, mint inkább az ember eltorzult alakjának ábrázolásában, a kereszten haldokló Krisztusban mutatkozik meg. Ez a megújulásról tanít, mert itt minden szinte fordítva történik a bűn és a tiszta kép tekintetében. Itt előbb Jézusnak bűnné kell válnia, hogy aztán az Ő kínszenvedésében helyreállhasson az istenképűség, sőt most már az Isten gyermekeinek magasztossága. Hiszen Jézus, „Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4) a szenvedésben és feltámadásban.

Bár a bűn elhatalmasodik, mégis a kegyelem túlcsordulásának pillanata ez (vö.: Róm 5,20), mert Maga az Isten jön hozzánk egészen közel a kereszten haldokló Krisztusban. Így élet születik a halálból. Az Úr, Aki nem alkotott halált (ld.: Bölcs 1,.13), most magára veszi azt, hogy éltetővé változtassa, mint az Új Jeruzsálem folyója, Ezekiel látomásában (Ez 47) az élettelen világot. Most az ember képében jelenik meg Isten arca. Az „álomba merült” Krisztus oldalából megszületik az Egyház, ahogyan ezt már az ókeresztények felmutatták. Az Úr megpihen a sírban a hetedik napon, s innen már nem ebbe a világba, hanem az Örök Napba, vagyis az örökéletbe lép be. Az ókeresztények ezért építettek nyolcszögletű keresztelőkápolnákat, hiszen aki ebben a megváltásban részesül, belép az Örök Napba Krisztussal együtt. Annak idején Isten azzal szentelte meg ezt a világot, hogy az embert megalkotta a saját képére. Most azzal szabadítja meg és formálja újjá, hogy magában mutatja meg a torzult képet, vagyis, hogy részesedik a mi természetünkből.

Virágvasárnap a választott nép tagjai Jézust hozsannázva köszöntik és „Dávid fiának” nevezik (Mt 21,9). Jeruzsálembe vonul be, melyet egyedül Dávid volt képes megszerezni. A leghatalmasabb uralkodó, akinek magvából maga a messiás származik majd. Jézus is ’beveszi’ Jeruzsálemet, de nem harc árán, nem erőszakkal. A legyőzhetetlen várost, mely bevehetetlen sziklára épült, csak Isten segítségével tudták annak idején elfoglalni. Most a legyőzhetetlen bűnt és halált, maga az Úr veszi be diadalmasan, amikor vállára veszi majd a keresztet. De „nem idegen vérrel”, hanem tulajdon vére árán szerzi meg (vö.: Zsid 9). Így lesz ebből a Sionból is egy új Jeruzsálem, a ’Béke városa’, hiszen „Ő maga a béke” (Mik 5,4). Dávid bevéve a várost, éppen Isten hajlékát szerette volna ott felépíteni, de ez csak fiának adatott meg, mivel Dávid kezéhez sok vér tapadt. Most Krisztusban új templom épül, mert bár az őseinek kezéhez sok vér tapadt (ne felejtsük, hogy Dávid bűnös kapcsolatából, Batsebától származik Jézus!), Ő maga egészen tiszta, így képes a saját testében szentéllyé válni. Ő már képes arra, hogy saját személyében kapcsolja be a világot az égi liturgiába.

hirdetés

Tudjuk a Jelenések könyvéből, hogy az Új Jeruzsálem, mely a Mennyből száll alá, nem foglal magába templomot, mert a Bárány a temploma (Jel 21,22). Most Jézus az Olajfák-hegyén át bevonul az Ékes kapun, mint „Dávid fia”, belépve megtisztítja a templomot, majd azonosítja a saját testének templomával. ’Romboljátok le és én három nap alatt felépítem!’ – mondja (Jn 2,19). El is érkezik majd az az idő, amit a kánaáni asszonynak megjövendölt, hogy már nem Jeruzsálemben tisztelik Istent, mert a templom elpusztult. Most már Krisztus Maga a temploma, mert Ő, ahogy a Zsidókhoz írt levél szépen kifejti (13.), kiment a városon kívülre, hogy ott váltson meg minket, akár a bűnbak, vagy akár a sátor, amely a templom előképe volt, a táboron kívül. A Megváltó méltó arra, hogy találkozás helye legyen, leválasztott, Istennek lefoglalt része ennek a világnak, hiszen Ő az emberfia és az Isten fia egyszerre. Egyedül Ő a „közvetítő Isten és az emberek között” (1Tim 2,5). Mi belépve Krisztuson, mint Úton, vagy Ajtón keresztül Istenbe, leszünk képesek kapcsolatba lépni az Úrral.

Vonuljunk mi is ékes ágakkal a Messiás elé, hogy hálát adjunk a megváltás ajándékáért! Ezek a jelek már legyenek valóságosak, amelyeket elé helyezünk! Vessük le a felszínes, játszott képünket, ruhánkat, tegyük elé a virágzó ágainkat, az életünk örömeit és éltető kapcsolatait.

Molnár Miklós atya

Címlapkép forrása: falco/Pixabay