Ungváry Zsolt: Apokalipszis – most (vagy soha)

Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem pusztán fantazmagória vagy összeesküvés-elmélet azt hinni, hogy ördögi, hataloméhes körök dolgoznak a világ átalakításán. Az egypólusúvá vált rend alapjai meginogtak, helyébe valamiféle világkormányzat igénye és egy meghatározott, szűk, senki által meg nem választott csoport uralmának előkészítése lépett.

Ez az erő (a neki kedvező tájékoztatás fórumainak segítségével, a pénzügyi és gazdasági eszközök birtoklásával) többedszer kísérel meg káoszt előidézni, amelynek farvizén – az összetartó hagyományos közösségek szétzúzásával, az alternatív gondolatok elfojtásával – kezébe akarja kaparintani a totális hatalmat. Három jól látható kísérletet érhetünk tetten, amelyek elsősorban Európa tönkre tételét célozzák, amely keresztény gyökereivel, gazdasági potenciáljával, történelmi múltjával versenytársa lehetne az új elitnek. 2015-ben a migráció felpörgetése: Elárasztani, lehetetlenné, kaotikussá tenni, demográfiailag átalakítani Európát, szétzúzni a közbiztonságát, erkölcsi alapjait. Meghirdették a Willkommen kultúráját, a Welcome refugees transzparenseit; és jöttek milliószám Afrikából, Ázsiából, ellenőrizhetetlenül és feltartóztathatatlanul, akár százmilliós nagyságban. Egyáltalán nem volt fizikai ellenállás, a közbeszéd csak a dolog örömteli részéről szólt, és nem létez(het)ett más álláspont. Ezt a megkérdőjelezhetetlen, az etnikai arányokat akár pár éven belül jelentősen megváltoztató rohamot akasztotta meg a magyar határkerítés, az Orbán-i narratíva arról, hogy az illegális behatolásnak gátat kell szabni. Ez először zökkentette ki, és – bár csak minimálisan, de mégis – bizonytalanította el az addig teljesen egyszólamú kórust.

Ezután már nem lehetett csont nélkül lenyomni az európaiak torkán a végtelenített beözönlést, és már a kvóták felvetése is egyfajta meghátrálásnak számított, de szerencsére mostanáig azt sem sikerült bevezetni. Azóta Olaszországban kormányra, Svédországban, Finnországban megkerülhetetlen pozíciókba kerültek olyan pártok, amelyek (ha nyíltan nem is ismerik el) a magyarok megvetett, kigúnyolt útjára léptek.

Következett 2019-20 fordulóján egy tisztázatlan eredetű vírus, amelyik már akkor lezárásokat, rendkívüli állapotokat, vészhelyzeteket generált, amikor még egy szolid influenza veszélyességét sem érte el. Világszerte tesztelték, meddig lehet az embereket engedelmességre kényszeríteni, korlátozni, szabadságjogaiktól megfosztani; meddig lehet ezeket az intézkedéseket fenntartani, mekkora ellenállásba ütköznek. Az oltások beadását is igyekeztek szabotálni, ezzel is elnyújtva az intézkedések idejét. Ezen is a magyar kormány ütötte az első rést, amikor a keleti vakcinák behozatalával lépéskényszerbe hozta az EU-t. Pár év alatt ez is lecsengett, holott akár évtizedekre berendezkedhetett volna egy ilyen lezárós-járványos-fenyegetős időszak. (Amerikai filmek évtizedek óta készítik erre a lakosságot: sorozatosan készülnek azok a produkciók, amelyekben gyilkos járványok és a közbiztonság megszűnésével bandaleszámolások zűrzavarában, no gone zónákban, kiégett járművek, betört kirakatok, egymáson átgázoló emberek között élnek a társadalmak, ítélet nélkül tartanak fogva brutális börtönökben Sylvester Stallonékat és Arnold Schwarzeneggereket.)

Amikor úgy tűnt, a Covidon mégis túllépett Európa, és nem hajlandó véglegesen korlátozások, kijárási tilalmak, különleges igazolványok keretei között maradni, a népvándorlás és a járvány helyébe az apokalipszis újabb lovasa, a háború vágtatott be a színre. Egy sokáig provokált nagyhatalom nem kellően átgondolt döntéséből a gyors tűzszünet és a megegyezés keresése helyett most a teljes eszkaláció lett a cél. A fő szlogen hirtelen a fegyverszállítás, a pusztítás, a minél több lőszer, a minél több halott, a bármi áron kivívandó győzelem lett. A hetek-hónapok alatt előkészített világháború totális kirobbanását megint csak a kórusból egyedüliként kiéneklő magyarok akadályozták, vagy legalábbis fogalmazták kérdéssé az armageddon szükségességét. Ha mi nem ódzkodunk, nem gátoljuk a korlátlan fegyverszállításokat és a már-már kvázi hadüzeneteket, mostanra könnyen lehet, hogy a Donnál lennének csapataink, EU-s vagy NATO-s karszalaggal, meghalva a von der Leyenek, Kailik, Sorosok és tudjukkik álmainak beteljesüléséért.

A három konkrét akcióval és a folyamatos agymosással (LMBT, abortusz, demográfia, eltörlés, ateizmus) egyaránt szembe helyezkedő magyar politika ugyan még mindig nagyon magányos, de egyre több követőre lel. És ha lesz elegendő, a józan ész győzni fog. (Ha nem lesz, az a teljes pusztulást hozza az európai, keresztény, fehér, demokratikus Európára, s bár vétlenek voltunk – mint eddig már kétszer – mi sem maradunk ki belőle.)
Más kérdés, hogy a győzelem után is elő fognak bukkanni azok a „hősök”, akik időben átálltak, akik majd learatják a babérokat, mert mindenki mindent jól csinált, csak ezeket a kerékkötő magyarokat (hiszen ez a szókapcsolat addigra beleégett minden európai agyba) kell megbüntetni. Mi megint a szégyenpadra ülhetünk, miközben a mi harcaink nyomán ők megússzák a teljes feloldódást, elhülyülést, az amerikai filmek apokaliptikus valóságát.

A címlapkép forrása: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu