Ungváry Zsolt: A száműzött kereszt
„E jelben győzni fogsz” – ígérte az égi hang Konstantinnak. Győzött is, és a pogány Róma helyén megszületett a keresztény Európa.
„Bízzatok, mert legyőztem a világot!” – ezt jelenti számunkra a feszület a templomok és az otthonaink falán, erdőkben és útelágazásoknál, iskolákban és más intézményekben; erre esküszünk házasságkötéskor, ezt véssük sírjaink fejfáira. Mi magyarok értjük talán legjobban ezt a jelet, hiszen a nyelvünkben a keresztény szó ugyan Krisztus nevéből ered, mégis magában foglalja azt a jelképet, amire feltekintve a megváltásra, a teremtésre, a hitre, az életre és a halálra, az üdvösségre és a kárhozatra, a szenvedésre és a megdicsőülésre gondolunk. Keresztény szavunk a leglényegét fejezi ki a világnak. A keresztet egyébként már az ókori kelet népei is használták a Nap – vagyis számukra az Isten, az élet forrása, a tökéletesség, a jóság – jelölésére. Eredetileg a horogkereszt is valami ilyesmi volt, mígnem a németek ezt tönkre nem tették.
Apropó németek. Amikor majd a jövőben, a hajdani Nyugat-Európa romjain virágzó kultúra történészei ezt a kort kutatják, értetlenkedve és a primitív népek iránti lenéző mosollyal fogják tárgyalni az ezredforduló Németországát. Történt ugyanis (mint az köztudott), hogy egy nemzetközi tárgyalás alkalmával a német külügyminisztérium eltávolíttatta a münsteri városházán a teremből az ötszáz éves feszületet. Szerencsére nem fűrészelték le és dobták a várárokba, de kivitték.
Mert az új kultúra az, hogy nincsen kultúra. Nem kellenek szimbólumok, nem kellenek ősi kapcsok: sem genetikai, sem tradicionális, sem transzcendens. Ez a nihil, a semmi vallása. Levesszük, ami van, de nem tudunk a helyére tenni mást. (Jó, időnként ellopunk egy-egy jelképet, mint amilyen az Isten és ember szövetségét jelképező szivárvány, de ez csak merő provokáció.) A puszta tagadás kevés az építkezéshez. (Erről a magyar ellenzék doktori disszertációk sorát írhatná, ha nem kellene még a szakdolgozatát is másolni.)
Úgy tűnik, a németek már nem akarnak a keresztre tekinteni, nem kötődnek Krisztushoz, a hithez, az erkölcshöz, a Tízparancsolathoz. Pedig ha van valami, az jobb, mint ha nincs semmi. A létezés önmagában érték. De már ezt is megkérdőjelezik. Aki kiviteti Krisztus keresztjét, az nem akarja az életet. Nem véletlenül nevezte őket a szent lengyel pápa a „halál kultúrája” terjesztőinek.
Egy német, bizonyos Luther 95 pontban foglalta össze gondolatait az egyház megújításáról, a hittételekről. Akkoriban még ez a téma izgatta a kontinenst. Kétségtelen, lett is belőle perpatvar, például egy harmincéves is, aminek a végén a békét két helyen írták alá. Az egyik éppen ez a terem volt, Münsterben. (Ennyit a történelmi érzéketlenségről. Amikor egy hasonló nemzetközi találkozón a kilencvenes évek elején európai államférfiak gyűltek össze Versailles-ban, a tükörteremben, Antall József odasúgta az akkori – még valóban német – kancellárnak, Helmut Kohlnak: „Képzelem, mit érezhet itt egy német.” Ugyanis 1871-ben abban a teremben kiáltották ki az egységes német császárságot.) Vajon mit érezhet egy mai német politikus a münsteri városháza dísztermében, a Béke csarnokában? Leginkább azt, hogy szúrja a szemét Krisztus megváltó keresztje. A vesztfáliai (münsteri) béke után Németország széttagolt maradt, protestáns és katolikus fejedelemségek halmaza, de mindannyiuk számára az iránytű, a viszonyítási pont Krisztus volt.
Mert csak úgy van értelme.
A német külügy most meghatározta magát: Krisztus ellen van. Krisztus az út, az igazság és az élet. Nem ő mutatja meg ezt. Ő maga ez. Aki ellene van, az önmaga a tévelygés, a hazugság és a halál. Ha a választás egyértelmű, a felelet is, remélem, egyértelmű; emlékszünk a Fidesz 1990-es plakátjára a csókolódzó fiatal pár fölött a szovjet diktátorral csókolódzó kelet-német főtitkár. És alatta a felirat:
Tessék választani!
A címlapkép forrása: unsplash.com
