Uram, adj akkordokat!
Amikor leülök a hangszerrel a kezembe, akkor mondom, hogy: Uram, adj ötletet, adjál zenét, adjál akkordokat! Végül pedig valahogy mindig kialakulnak ezek a dalok – Keleti Gáborral, a Kovács K. Zoltán Alapítvány keresztény könnyűzenei képzés támogatási pályázatán kedvezményezett eladóművésszel beszélgettünk.
– Sokan hallottak már a keresztény könnyűzenéről, dicsőítő zenéről, de mi is ez pontosan?
– Régóta próbáljuk magunk is megfogalmazni azt, hogy mit is jelenthet a keresztény könnyűzene. Számos magyarázat van erre, én azonban úgy látom – bár lehet, hogy ezzel egyeseket megbotránkoztatok –, hogy olyan, hogy „keresztény zene” nincsen. Isten adta a zenét, minden tőle származik. Egy dal a szövegétől, a mondanivalójától válik igazán kereszténnyé. Hogyha Istenről, ha Istennek, ha a hitről szól, akkor az a zene kereszténynek tartható. Más országokban – többek között az Amerikai Egyesült Államokban – nagy hagyománya van magának a keresztény könnyűzenének, a dicsőítés ezen formájának. Idehaza Magyarországon viszont inkább azt mondják keresztény zenének, amit keresztény előadó alkot. Ezt akár így is meg lehet fogalmazni, mindenesetre van némi bizonytalanság a meghatározásban.
– Milyen helyzetben van ma idehaza ez a fajta dicsőítés?
– A magam részéről én nagyon szeretem ezt a fajta zenét, de meglátásom szerint vannak, akik egy kicsit magasabb helyre helyezték ezt az egész keresztény könnyűzenét, mint ami valójában. A zenei dicsőítés nincs magasabb szinten, mint bármilyen más dicsőítés. A zenei dicsőítés arányait meg kell találni úgy, hogy az ne legyen se alul, se pedig túlhangsúlyozva.
– Hogyan kezd el valaki dicsőítő dalokat írni?
– Az én esetemben ez úgy történt, hogy már a megtérésem előtt is nagy hatással volt rám a zene. Fiatalon volt egy olyan vágyam, hogy egyszer híres zenész leszek, és majd a Wembley Stadion színpadán állva 80 ezer ember énekli a dalaimat.
Nem mondom, hogy ma visszautasítanám ezt a lehetőséget, de mindez már nem annyira fontos, mint régen.
Isten átformált, én pedig megtértem. Nyilván jó érzés ünnepelt énekesnek lenni, de mindez csak egy mulandó pillanat, ezért már nem is kergetem ezt az álmot. Nem könnyű jó dicsőítő dalt írni, magyar nyelven pedig igazán nagy kihívás, ezért személy szerint én ritkán is próbálkozok meg vele.
– Ez a fajta zene mennyire tud kapocs lenni a fiatal generációk felé?
– Meglátásom szerint a zenével elég sikeresen lehet megszólítani az ifjúságot. A fiatalabbak sokkal fogékonyabbak a gitárjátékra, mint az orgonára, ami a számukra egy kicsit dallamtalan és mesterkélt hangzású. Vannak olyan régi dalok, amelyeknek nagyon mélyek a szövegei, lehet, hogy azokat kellene egy kicsit felfrissíteni, áthangszerelni.
Meglátásom szerint meg lehet találni az egyensúlyt, azokat az irányvonalakat, azt a minőséget, amit a mai fiatalok is szívesen meghallgatnak.
Ugyanis a mostani, keresztény könnyűzenének mondott dalok között is sok olyan van, amelyek zeneileg nem jók, vagy éppen nagyon felszínesek a szövegeik. A dicsőítő énekeknek valóban igényeseknek kell lenniük. Nem lehet egy kaptafára ugyanazt a négy akkordot, ugyanazokat a kliséket és közhelyeket alkalmazni. Többnek kell lenni annál, hogy elénekeljük ezeket a dalokat vasárnap, amelyeket aztán igazából senki sem vesz komolyan. A dicsőítő daloknak nem szabad önmagukban a zenéről szólniuk, mert hogy annak nem az a lényege, hanem az, hogy a zenén keresztül összekapcsoljon bennünket Istennel.
– Mi az, ami segítséget, inspirációt ad egy ilyen alkotómunkában?
– Erre könnyű a válasz: Jézus. Amikor dicsőítő dalt írok, akkor Jézus Krisztusra koncentrálok, rá fókuszálok. Másképp nem megy. Noha tanultam zeneiskolában, de magamat sohasem tartottam zenésznek. Amikor dalt szerzek, akkor az úgy megy, hogy leülök zenélni és csak pengetem a húrokat, úgy jön minden. Így amikor alkotok, akkor Istenre tudok hagyatkozni.
Rá támaszkodhatom, hiszen minden tőle jön.
Amikor leülök a hangszerrel a kezembe, akkor azt mondom, hogy: Uram, adj ötletet, adjál zenét, adjál akkordokat! Végül pedig valahogy mindig kialakulnak ezek a dalok.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
