Negyven év mesegyűjtés Galgamácsáról
Galgamácsán több mint negyven évig gyűjtötte meséket és más prózai epikus történeteket Villányi Péter néprajzkutató. A nem mindennapi, 3500 oldalas kiadvány idén jelent meg az Akadémia Kiadó gondozásában. Villányi Péterrel a kötet szerzőjével beszélgettünk.
– Az elején gondolta volna, hogy egy ilyen monumentális munkának kezd neki?
– Nem, de mivel én a kezdetektől „mindenevő” voltam, vagyis minden érdekelt a prózaepika területén, valamint a falu teljes prózai hagyományát kívántam már az első perctől kezdve megörökíteni és bemutatni, így ez szinte várható, kiszámítható volt. Néhány jó adottságú női és férfi elbeszélő mellett az 1970-es évek végén három kiváló férfi mesemondóra akadtam Galgamácsán.
Mindhárman megegyeztek abban, hogy szerettek hosszú tündérmeséket mesélni.
A legjobb közülük Pesti József volt, aki jó néhány kalandos, vitézes mesét mondott. Novellizáló típus volt, azaz a hagyományos mesei szüzsék után még hozzácsapott nagyon sok mindent a történethez. Így aztán tetszőleges hosszúságúra tudta nyújtani a meséket. Ő ezt úgy mondta, hogy „a mesét addig mondom, amíg az megy. Ha már nem megy sehova, akkor abbahagyom!” Valahogy aztán én is így lettem a mesegyűjtéssel: ameddig ment, addig folytattam.
– Több, mint négy évtizedig gyűjteni egy településen az igen sok idő.
– Mi tagadás, a néprajzos barátaim közül is volt, aki azt mondta, hogy egy négy méter magas betonfalat kellene építeni Galgamácsa köré, hogy ne tudjak belépni a faluba és fejezzem már be ott a kutakodást. Én azonban mindig úgy éreztem, hogy van értelme folytatni a vizsgálódást, hallok még érdekes elbeszéléseket és lehet még mit kérdezni. Sok olyan izgalmas dolgot találtam, amelyet fontosnak tartottam lejegyezni.
Így aztán nem is hagytam abba a gyűjtőmunkát csak 2018-ban.
A koronavírus-járvány alatt pedig befejeztem a korábban megkezdett terjedelmes bevezető tanulmány megírását és a jegyzetapparátus összeállítását. Az idén megjelent négy kötetből álló kiadvány 35 elbeszélőtől 3300 epikus történetet tartalmaz.
– Évtizedekig gyűjtött. Mi motiválta ez idő alatt, hogy folytassa a kutatást?
– 2010-ben már napvilágot látott ízelítőként egy válogatás a jelenlegi gyűjtésem tréfás anyagából, Mácsai huncutságok címmel. A mostani, meglehetősen összetett és nagy méretű kiadvány közzétételére azonban korábban nem kínálkozott lehetőség. Ennek egyrészről van egy nagyon jelentős anyagi oldala is, másrészről viszont úgy éreztem, hogy még mindig nem zárult le az anyaggyűjtés folyamata, még mindig bukkannak elő új, eddig nem ismert szövegek, valamint az ismert témákból, szüzsékből új, eltérő variánsok. Amúgy pedig mindig szerettem gyűjteni, az emberekkel beszélni, engem leginkább ez motivált. Számomra az alkotás az igazi öröm.
– Negyven év alatt vannak változások, meg lehet határozni korszakokat?
– Természetesen. Ennyi idő alatt a gyűjtő szemlélete, hozzáállása sokat változik. Az 1970-es évek végén – a mondák mellett – főképpen hagyományos, tipologizálható tréfás- és tündérmeséket gyűjtöttem. Az előbb említett kiváló mesemondóm, Pesti Jóska bácsi viszont 1981-ben elhunyt, így tőle több mesét már nem kaphattam. További elbeszélők repertoárjának rögzítése és tanulmányozása mellett akkortájt ismertem meg egy újabb kiemelkedő mesemondót Mácsán, aki előszeretettel mesélt varázsmeséket. Időközben azonban kiderült róla, hogy számos olyan mesét is elmondott nekem, amelyeket könyvekből olvasott, a Grimm testvérektől Benedek Elekig.
Az irodalmi eredetű mesék erőteljes jelenléte a mesekincsben nagyon elkeserített.
Úgy gondoltam ekkor, hogy abbahagyom az egészet. Ma már nem így tennék, de akkor egy időre felhagytam a mesék gyűjtésével. Csak öt év szünet után kezdtem el ismét gyűjteni Galgamácsán.
– Hogyan talált akkor mesemondókat, ha korábban sem voltak már?
– Mivel a feleségem galgamácsai, a szülei és a kiterjedt rokonsága a faluban élt és ma is ott él, így igen sokat forgolódtam a faluban. Ez mind a mai napig így van. Lényegében én különleges kapcsolatban vagyok Galgamácsával. A falu lakosainak jó részét ismerem, még a ragadványnevüket is tudom. Elmondható, hogy az idő múltával a falu befogadott engem, és már nem városról jött néprajzi gyűjtőként, hanem idestova közülük valóként tekintett rám. Ennek következtében időközönként mégiscsak akadt számomra egy-egy jó elbeszélő a közösségből.
Ezen kívül a korábbi mesélőim tudását sem merítettem azonmód ki, volt még mit keresnem.
Az 1980-as évek végén sort kerítettem az eredetmagyarázó-, történeti-, és hiedelemmondák szisztematikus, kérdésekkel is megtámogatott gyűjtésére. Az ezredforduló után, amikor ismét újabb, igen tehetséges mesélőkel kerültem kapcsolatba, egy újabb fölfelé ívelő periódus kezdődött, így 2001-ben és 2002-ben – a kezdeti időkhöz hasonlóan – megint évente 400 fölötti mese- és mondaszöveget gyűjtöttem. A 2000-es évek elejétől fordult a figyelmem a helyi anekdoták, vagyis a helyi tréfás történetek felé. Ezután következett egy tízéves, kevéssé eredményes időszak, majd egy ötéves, ismételten gyümölcsöző periódussal zártam galgamácsai kutatómunkámat. Ebben az utolsó időszakban elsősorban már a nem katalogizálható elbeszélések uralták az elbeszélők repertoárját.
– Akkor a könyve végül is egy nagy változást is dokumentál?
– Igen, hiszen megmutatja, hogy egy átlagos magyar falu teljes prózai hagyománya hogyan változik meg. Végeredményben ilyen méretű kutatás magyar vonatkozásban még nem történt. Kimutatható, hogy a hagyományos mesék nagyon visszaszorultak és helyüket a nem tipologizálható népköltészeti alkotások vették át. Ezek között is vannak nagyon kimunkált és ízes darabok, amelyeket mondhatni élvezet gyűjteni.
Azonban a kevésbé veretes darabok is méltók a megörökítésre, ezek is a vizsgálódás tárgyát képezik.
Vannak olyan történetek, sőt teljes prózai ciklusok is, amelyek csak az adott falura és közösségre jellemzők, amelyeket máshol nem ismernek.
– Akkor lehet ma még gyűjteni?
– Természetesen, de ma már teljesen más világ van, mint 30-40 évvel ezelőtt. Már nem egyszerű megnyerni az emberek bizalmát. Gyakran csak zárt kapukat és elzárkózó embereket találni. Régen ez ismeretlen volt. Örültek a látogatóknak, még az ismeretlennek is. A kialakult bizalmatlanság légköre alapvetően nagy nehézségek elé állítja a kutatót.
Napjainkban azt feltételezik az emberek, hogy valami hátsó gondolattal, vagy anyagi haszonszerzésből kérdezősködik az ember.
Évekkel ezelőtt – összehasonlításképpen – egy másik Galga menti faluban is megkezdtem mesék, mondák és más történetek gyűjtését. Tapasztalható, hogy ott is sokkal nehezebb a „terep”, de ennek ellenére most, hogy a Galgamácsai népmesék és mondák I-IV. kötetei megjelentek, megkísérlem folytatni a kutatásomat.
Tóth Gábor
Hogyan mondjunk mesét? – Népmesékről szóló tanulmánykötet jelent meg
Hogyan mondjunk mesét? – Népmesékről szóló tanulmánykötet jelent meg
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu