Ungváry Zsolt: A háború értelmetlen áldozatai
Nyáron jártam az Isonzó folyónál. Az autópályán órákon keresztül utaztunk, míg odaértünk. A határainktól sok száz kilométerre. Ahol magyar katonák százezrei harcoltak és haltak meg, miközben idehaza egy hazátlan, gyülevész banda elveszítette a háborút. A Don-kanyarnál nem jártam, de a térképen látszik, milyen hihetetlenül messze van.
Ott is tízezrével hullottak a honfitársaink. Újra elesett egy kárpátaljai magyar az ukrajnai harcokban. A magyar hazától félezer kilométerre. Sorsa nekünk szimbolikus, ami őt kevéssé vigasztalja, mert neki viszont csak ez az egyetlen élete volt. Mint mindannyiunknak. Kárpátalján született, Verecke híres útjának mentén. A Huszt romvárát, a hős Zrínyi Ilona védte Munkácsot, a már Anonymusnál olvasható Ungvárt magába foglaló vidéken. A Szovjetunióban látta meg a napvilágot, az ukrán hadsereg kötelékében halt meg, egy olyan területért vívott háborúban, amihez semmi köze. Családnevében egy felvidéki város, a Caraffa császári tiszt vérengzéséről hírhedt Eperjes (ezt ma a világ Presovnak írja), keresztnevében az első szent király. Magyar sors. Egy felvidéki újságíró szenvedélyes cikkben írta meg azt a tehetetlen dühöt, amit mindannyian érzünk.
Már megint magyarok halnak meg, már megint idegen érdekekért, és a végén már megint mi leszünk a hibásak, pedig mi vagyunk azok, akik ellenezzük a hadüzenetet (Tisza István), akik befogadjuk a menekülteket (1939-ben a lengyeleket, 2022-ben az ukránokat) és akik békét akarunk (mint IV. Károly, Kállay Miklós, Orbán Viktor). A velünk együtt itt élő, de a magyar néplelket megérteni képtelenekre jellemző az a stílus, ahogyan az index.hu újságírója „szemlézte” ezt az elkeseredett, fájdalmas írást:
Kárpátaljai magyar katona halálán húzta fel magát a felvidéki újságíró.
Felhúzni azon szoktuk magunkat, ha késik a vonat, ha ferdén rakta le a követ a burkoló vagy jogtalan büntetőt ítéltek a csapatunk ellen. Ha az embernek a népét irtják, a hazáját rabolják, az értékeit rombolják, azon nem „felhúzza magát”. Az az elevenébe hatol. Mesterséges vírusokat küldenek ránk (én éppen most vagyok harmadszor covidos három oltással; miféle betegség ez?), ki kell állnunk egy olyan ország integritása mellett, amely jelentős területeket birtokol a miénkből és vágóhídra viszi a honfitársainkat. Idióta politikusok szankciós játszadozása miatt izgulhatunk, megfagyunk-e télen vagy csak a gazdaság áll le. Ezek miatt nem tudunk a saját ügyeinkkel foglalkozni, tehetetlenül nézzük Európa és a normalitás önmegsemmisítését. 1916 nyarán erdélyi bakák valahol Galíciában védték a monarchiát, amikor otthonaikra rátörtek a románok.
Mit érezhettek vajon ezek az emberek, akik katonák voltak, fegyver a kezükben, s a muszkát kellett ölniük, míg odahaza a korábbi szövetséges dúlta fel a vidéket.
A történelem nem a múlt. A történelem velünk van. Nem azzal kellene traktálni a fiatalokat, hányféle nemből választhatnak, mert a golyó egyformán fog mindenkit, bármilyen is legyen a szexuális hajlandósága. Jó lenne, ha végre nem kellene idegen érdekekért senkinek sem meghalnia. Jó lenne, ha harcmezőn, értelmetlenül, nem kellene senkinek sem meghalnia.
„S kell, hogy az Úr áldja, védje / aki azt énekli: Béke!”
A címlapkép forrása: MTI/AP
