Simlis vagy hamis utakon nem lehet elérni az egységet, amit Krisztus akar
November közepe táján ünnepeljük majd Szent Jozafát püspököt, aki szintén az ortodoxokból visszatérő egységre törekvők püspöke lett, de a kozákok kegyetlenül lemészárolták. Fejszével roncsolták szét az arcát és testét lóval vonszolták végig az utcákon azért, mert egész életével az egységet szolgálta, szemben a szakadás pártján levő, elsősorban orosz ortodoxokkal. Az egységnek vértanúi vannak itt is, ott is. A szintén erőszak által elhunyt Roger Schützig, a Taizéi Közösség alapítójáig, valahogy rengeteg ember életét követelte az a szándék, hogy egyek legyünk ismét. Pedig, Krisztus vágya volt, hogy
„Én bennük és te bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél engem, és hogy úgy szeretted őket, ahogy engem szerettél.” (Jn 17,23)
A Katolikus Egyház számára az egység az egyik legfőbb cél, amiért dolgozni szándékozik. Ennek az egységnek az alapja nem evilági. A Szentháromság egységéből forrásozik, mert Jézus az Ő testében egyesítette (vö.: Ef 2,14) amit a bűn szétszórt, vagyis az emberiséget. Ez azt jelenti, hogy egybe akarja gyűjteni (vö.: Lk 13,34) minden kor és minden nép gyermekét, hogy egy közösségben haladjon az üdvösségre vivő úton az egész világ. Az Egyház ennek a közösségnek a gyűjtője, mert Szt. Pál szavai szerint, ez „Krisztus teste” (1Kor 12,27). Így valóságosan mondhatjuk, hogy saját testében szeretné egyé tenni az emberiséget. Miként?
A Rómaiakhoz írt levél szerint (7,4), először is az által, hogy meghalunk a bűn törvényének, vagyis, hogy szakítunk a személyes kapcsolat nélküli, és pusztán formális törvénnyel, hogy az isteni törvényt az igazi mélységében tegyük magunkévá, vagyis, az igazságra épülő szeretetben. Ez annyit tesz, hogy
felismerve Isten szeretetének gazdagságát, magunkat Neki átadva éljünk, nem a határvonalakat keresve, hogy meddig mehetünk el, vagy patikamérlegen mérve, hogy milyen kegyelmekért mit kell megtennünk.
Istenbe vetett bizalommal, az Egyház által hordozott kinyilatkoztatásra hallgatva, minden erőnkkel az Ő útjait járjuk, Neki éljünk. Hiszen mindenki az Istenért él (Róm 14,7kk). Nem elegendő azonban, hogy a tetteinket az Ő kegyelmével megtisztítjuk a holt cselekedetektől, hiszen az ember sosem lehet elégséges az üdvösséghez, ami ennek az életnek a célja és rendeltetése! Kell, hogy Jézus testét magunkhoz vegyük, mert különben „nem lesz élet bennünk” (Jn 6)! Végsősoron, akkor maradunk a „Szőlőtőn” (Jn 15), vagyis Jézussal közösségben, akkor lesz élet bennünk, akkor lesz maradandó gyümölcsöt termő a szeretetünk, ha az „Egy Kenyérből és Egy Kehelyből” részesedünk, vagyis, az Eucharisztiát magunkhoz vesszük (vö.: 1Kor 10,16kk). Így érthető, mit jelent egész egyszerűen az, hogy Krisztus a saját testében szeretné egyé tenni az emberiséget.
A szeretetben való egység sosem jelent összemaszatolást. Alapvetően csak az a szeretet isteni, amely az igazságra épít, így nem is lehetne simlis, vagy hamis utakon elérni azt a fajta egységet, amelyet Krisztus akar.
Ezt az egységet csak a tudatos döntés tudja élővé tenni, amelyben az egyén a szabad akaratával igent mond Isten útjára, vagyis Jézusra; amit most már így is mondhatunk: az Egyház közösségére. Nincs más út, amely üdvösségre vezetne, hiszen „nincs üdvösség senki másban” (ApCsel 4,12). Sőt, Isten, ahogy az Efezusiaknak írt levél első fejezete kifejti, Jézusban választott ki minket, hogy gyermekei legyünk, s azt akarta, hogy benne legyünk egyé, benne szentelődjünk meg. A szeretetben való közösség, tehát mindig megőrzi az egyéniséget, mégis a létünk alapjánál kapcsol össze minket.
Ma, amikor a reformáció emléknapja is van, s amikor még mindig vannak közösségek (pl. a lefebvreisták), amelyek nem tartják annyira fontosnak a teljes közösséget a Katolikus Egyházzal, mint a saját hagyományaik megőrzését, fel kell tennünk a kérdést: vajon mi az akadálya annak az egységnek, amelyet Jézus a főpapi imájában, a szenvedése előtti óráiban kért az Atyától? Nemde, sokszor az akadályoz minket, hogy nem akarjuk elfogadni az Utat, amelyet Isten adott nekünk? Hogy még mindig egy dicsőséges, emberfeletti, isteni fényben úszó megváltóra vágyunk, ahelyett, Aki értünk emberré lett, s mindenben kísértést szenvedett (vö.: Zsid 2,17k), sőt „őrá is gyengeség nehezedik” (Zsid 5,2). Talán még mindig egy hibátlan közösséghez szeretnénk csatlakozni, ahol nincsenek gyarlóságok, nincsenek gyengeségek és nem fordul elő bűn, jóllehet, ahogy Anthony de Mello mondta, amely napon mi belépünk ebbe a közösségbe, már nem lesz hibátlan, nem lesz emberfeletti…
Molnár Miklós atya
Kiemelt kép forrása: Szennyes Krisztián/vasarnap.hu
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
