Törököt fogtak az olaszok
Egy év kényszerszünetet követően végre útjára indult az Eb. Nem emlékszem rá, hogy lett volna példa arra olyasmire, mint az elmúlt, illetve elkövetkezendő időszakban. 5 év telt el a legutóbb kontinenstorna óta és csak 3 évet kell várni a következőre. A sok közül az egyik furcsaság, amit a koronavírus okozott.
És aki követte az Európa-bajnokság nyitómeccsét, ezeken felül is történelmi perceket láthatott. Mióta a ‘80-as évek közepétől rendeznek hivatalos nyitómeccseket, még soha nem fordult elő, hogy az egyik csapat 3-0-ra verje el a másikat. Sőt, olyan se volt, hogy összesen 3 gól született volna. Így már csak hab a tortán, hogy a Törökország-Olaszország meccs, amin utóbbiak győztek, még szórakoztató focit is hozott.
Hadd említsek még egy furcsaságot: azt sem szokhattuk meg, hogy ennyire foghíjas lelátók előtt játszanak a csapatok, bár őszintén szólva a hangulatnak nem tett olyan rosszat, mint azt gondolhatnánk. Bőven volt szurkolás és nekem, aki hétről-hétre követtem a Stadio Olimpicóban zajló mérkőzéseket az elmúlt évben is – hiszen ez a Lazio hazai pályája -, kifejezetten jó volt végre embereket látni a lelátókon.
No, de milyen volt a meccs? A kedves olvasó tőlem ne várjon jegyzőkönyveket, osztályzásokat és mélyelemzéseket a látott taktikai vonásokról. Egyrészt ezt nálam sokkalta professzionálisabban el tudják mások mondani. Másfelől a Vasárnap követőit ez a végtelenül száraz része a látottaknak valószínűleg kevésbé is érdekelné. Pár dolgot azért megállapíthattunk.
Kezdjük a törökökkel!
1. Ahhoz képest, amilyen kilátástalan válogatott képét mutatták, amikor a mieinkkel fociztak a Nemzetek Ligájában, ezúttal kifejezetten összeszedett, pontos és kompakt csapatjátékot hoztak. Ha nincs az a váratlan öngól – mert ide a rozsdás bökőt, hogy az olaszok jobban megkönnyebbültek annál, mint ahogy a törökök meglepődtek -, sokáig dögönyözhette volna még a hazai válogatott a kvázi vendégeket.
2. Bár nagy egyéniségek ebben a török válogatottban nemigen vannak – és most nem is a 2002-es vb-bronzérmesekhez hasonlítom őket, hanem amúgy is -, talán csak Calhanoglut és Yilmazt lehet klasszisfélének mondani, és mindketten alulteljesítettek ma, de ezzel a játékkal Wales és Svájc ellen határozottan lehet keresnivalójuk.
Igen, mondom ezt azok után, hogy 3-0-ra kikaptak.
Hát az olaszok?
1. Számomra érthetetlen módon az elmúlt évek másról sem szóltak az olasz válogatott kapcsán, csak arról, hogy rég nem látott módon gyenge a felhozatal. Miközben pontosan emlékezhetünk még olyan, valóban sokkal jobb olasz csapatokra, amelyek emlékezetes momentum nélkül estek ki akár Eb-ről – szevasz, 2004 -, akár vb-ről – üdvözlet, 2010, akkori címvédőként. Nincs ezzel a mostani galerivel semmi különösebb probléma. Donnarumma persze nem egy Buffon, de remek alapot ad leghátulra. A védelem belseje meg erre a tornára még ki tudott állítani két, korábbi világklasszist, akik most is pengék.
Ha valami itt gyengébb a felhozatalt tekintve, azok a szélsőhátvédek, de a középpályán újfent van olyan minőség, ami elődöntőt is érhet, elől pedig Insigne és Immobile adja a klasszist.
2. Igaz, hogy különösebben erős ellenfelekkel nem találkoztak a mögöttünk hagyott időszakban, de Manciniék emberemlékezet óta gólt sem kaptak. Ezt a szokásukat most sem törték meg. És az olasz válogatottnál, minekutána nem nagyon kapnak gólt, egy gól is elég szokott lenni a győzelemhez.
Nekem erre az estére az is elég volt, hogy egy kifejezetten szórakoztató, lüktető meccsel kezdődhet meg a rég várt Európa-bajnokság. Ehhez sem vagyunk hozzászokva. Aztán lassan jönnek a mienk is!
