Az eucharisztikus kongresszus egységet hozhat – Pindroch Csaba a Vasárnapnak
– Eperjes Károly nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a művészet mindig szakrális. Az eucharisztikus kongresszus nagyköveti feladataira felkért színművész szintén így gondolja?
– Igen, ezzel egyet tudok érteni.
– Milyen értelemben? A művészet azon múlna, hogy kiben mekkora mértékkel van jelen a szakralitás?
– A szakralitás nem az egyénben, a művészben kell, hogy meglegyen. A művészet maga a szakrális: megmutatja, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt gondolom, hogy a színházban egy időt próbált és mindenféle próbákon átesett darab, színmű célja éppen ez. Ennek megvalósításában mindenki részt vesz: a rendező, díszlettervező, de még a súgó is. Valami egyetemes születik – akár szórakoztatva, akár elgondolkodtatva. A nagy művész emberek mind ezt keresik, és ezt csomagolják be különböző csomagolópapírokba. Híres közhely, hogy a vígjátékot drámának kell játszani, a drámát vígjátéknak. Lényegében azonban mindig ugyanazt keresi a művészet: hogyan tud az egyénre, a nézőre úgy hatni, mint ahogy a pap a hívekre, miközben egyetemes igazságokról beszél.
– A művész élete ebben az összefüggésben tehát irreleváns?
– A művésznek, az előadóművésznek nem muszáj szakrálisnak lennie. Egy önző, egoista, úgynevezett „rossz ember” is tud közvetíteni értékeket, illetve a „nagyon tiszta ember” művészként is tud satnya lenni. Az az én hitvallásom, hogy a színpadon beleáll az ember a fénybe, és mint egy prizma továbbadja azt. Ez nem az a fény, amit a reflektorok adnak, hanem olyan, ami onnan fentről jön, és valójában láthatatlan.
Az előadóművész akarva-akaratlanul, tudatlanul is ennek adja oda a testét, a lelkét, a rutinját, a szakmaiságát, mindent.
– Ezzel a prizma attitűddel a „láthatatlan fény” nem hat magára a művészre is?
– Egy művésznek sokszor szegezik neki a kérdést: mennyire hat rád a darab, és mennyire teszed bele a lelked? Én erre nem tudok jó választ adni, hiszen ez számomra alapvetően munka. Nekünk nem az a dolgunk, hogy ezt megéljük, átéljük, hanem, hogy úgy mutassuk meg, hogy ezt a néző élje meg, és élje át, és hasson rá. Természetesen persze hat ránk is. De gondoljunk csak bele, ha mondjuk, Csókay professzor akár az én gyerekem szívét műtené, akkor engem cseppet sem érdekelne az orvos lelke, csakis a rutinja, a tudása, a kézügyessége.
Hiba, ha úsztatja a színészt – akár az előadásban, akár az előadás után – az a sors, amit megmutat.
Nem tehetjük ezt meg. Forró szívre és tiszta fejre van szükség. A technikát, a rutint meg az alázatot a művészet iránt alkalmazva lehet ezt megtenni. Viszont amikor egy művész beül egy előadásra, amiben nem ő szerepel, hanem csak néz, akkor ott nem művész lesz, hanem ugyanúgy néző: élvezi, és élvezni is akarja a darabot.
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
– Eugenio Pacelli bíborost – akit a későbbi XII. Piusz pápaként ismerünk – alakítja A reménység oszlopa című rádiójátékban, amely az eucharisztikus kongresszusra készít fel. Egyházi személyekkel, egészen konkrétan Ferenc pápával kapcsolatban volt már jó és személyes tapasztalata, aki ugyanolyan emberként mutatkozott, mint bárki más. Hatott önre ez az élmény a szerep megformálása során?
– Ez valóban csodálatos találkozás volt, ám egyáltalán nem befolyásolt Pacelli bíboros szerepének alakításában. Érdekes, Ferenc pápától abban az emlékezetes pillanatban pontosan az ellenkezőjét kaptam, mint amit vártam. Egy nagy energianyalábra gondoltam, egy furcsa nagy aurára, és valamiféle pátoszos lebegésre.
Ehhez képest egy teljesen hús-vér, mosolygós öregember nyomott a kezembe három rózsafüzért. Hármat adott: egyet nekem, kettőt a szüleimnek – elképesztő élmény volt!
Amikor ez az egyházfő megnyilatkozik, a nyilatkozatai rendre botrányt keltenek. Nekem azonban elképesztően tetszenek ezek. Azt mondja, hogy a Teremtés könyvét szimbolikusan kell értelmezni. Vagy amikor a másságról beszél, kijelenti, hogy ő hogyan szóljon abba bele, ha két ember szereti egymást. Nekem ezek a gondolatai iszonyatosan emberiek és modernek. A szó legnemesebb értelmében liberálisak.
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
– Nem ugyanezt tette minden korábbi pápa is: a Biblia tanítására alapozva kimondták, hogy „szeresd a bűnöst, de a bűnnel ne vállalj közösséget”. A későbbi XII. Piusznak sem volt könnyű dolga az adott történelmi helyzetben.
– Amikor Piusz ebben a helyzetben Pacelliként megszólalt, egy fasiszta, illetve kommunista fenyegetésben, akkor ő egyházfő és politikus is volt egy időben. Nem volt más választása. Én ezt a hangot ütöttem meg a rádiójátékban. Abban a korban egészen más volt az ereje az egyháznak, mint ma. Nagyobb volt a hatása. XII. Piusz kiállt értünk, és szerette a magyarokat. Lehajolt, sőt letérdelt a Szent Korona előtt, úgy tisztelgett. Ebben világos, hogy megjelenik a diplomácia és a politika, amely kevésbé mutatja meg Pacelli emberi vonásait.
– A reménység oszlopa rádiójátékban hogyan jelenik meg az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus szentszéki küldötte?
– Határozottan kiáll a kommunista és fasiszta fenyegetéssel és az istentagadással szemben. Sziklaszilárdan képviseli a hívők és az egyház értékeit. Nagyszabásúan volt jelen a kongresszuson. Megjelenésének megadta a módját: az első és az utolsó mondata magyarul hangzott el. Diplomata is volt a szó legnemesebb értelmében.
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
– Zsuffa Tünde, a rádiójáték szerzője szerint spirituális töltekezést jelentett a kongresszus az azt követő borzalmak előtt. Vajon az idei Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak – amelynek során Ferenc pápa is Budapestre látogat – hasonló küldetése lehet?
– Gimnazistaként Esztergomba jártam a ferencesekhez. Bevallom, a hitélet nem volt a mindennapjaim része. Ám ezekben az években eljutottam egy találkozóra Pécsre, 1989-ben. Akkor 17 éves voltam. Magyarországon ez az első taizéi találkozó volt a kommunizmus hosszú keserves éveit követően. Bementünk a sportcsarnokba, ahol rengeteg fiatal lány és fiú énekelte egymás után akár kilencvenszer lengyel nyelven, hogy „Nie bójcie się, radujcie się…” Azaz: ne féljetek, örüljetek, mert Krisztus győzelmesen föltámadt. Különböző nyelveken énekeltünk, és együtt voltunk. Az nekem, az akkori, 17 éves kamaszkoromban, amikor minden bizonytalan volt – a jövőkép, a szexuális, mindent elsöprő biológiai furcsaságok, amik az emberben kialakultak –, a szeretetteljes közösség tapasztalata megnyugvást jelentett. Az együtt gondolkodó, együtt imádkozó tömeg letaglózott. Egy pár napig még az is megfordult a fejemben, hogy pap legyek, mert szerettem volna ebben a lelki, szellemi térben megmaradni. Valami hasonlót remélek az őszi kongresszustól.
– Valamilyen megújulásra gondol?
– Ahogy nekem megnyugvást adott az a pécsi találkozó, ugyanúgy az eucharisztikus kongresszus is megajándékozhat bennünket hasonló feltöltődéssel, amely az örök értékek megtapasztalása által egységet teremt a megosztottság helyett. Erre nagyon nagy szükségünk van ma is. Azért azt nagyon remélem, hogy nem a ránk leselkedő borzalmak előtti feltöltődésből kapjuk ezt a budapesti eseményt szeptemberben. Sokkal inkább abban bízom, hogy a magyarság által átélt borzalmak közös megtisztulásaként élhetjük át majd közösen. Nagyon remélem, hogy ez az esemény egy nagy, lelki összetartó erő lesz ebben az országban.
Gável András
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
A kiemelt kép forrása: Pindroch Csaba színművész A reménység oszlopa című hangjáték felvétele után a Thália Színházban 2021. április 26-án. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és a Kossuth Rádió együttműködésében elkészült 10 részes hangjáték az 1938-as eucharisztikus világkongresszus eseményeit dolgozza fel. A sorozat első része pünkösdhétfőn, május 25-én lesz hallható a Kossuth Rádióban.
(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
