Mikor alakítja Martin Luther Kinget egy fehér színésznő?
Az ember jól teszi, ha nem csupán nyitott szemmel jár a mai világban, de állhatatosan meggyőződik minden egyes hír kapcsán arról, hogy az nem egy poén, nem kifordított valóságértelmezés, hanem a valóság. Az unalomig koptattuk el, hogy minden hasonló helyzetben a Monty Pythonra hivatkozunk, de mit lehet tenni, ha a progresszív valóság beérte a ’60-as évek abszurd humorát? Azon sem kellene már meglepődni, ha valóban láthatnánk egy nemzetközi filozófus-futballtornát, az legalább tényleg szórakoztató lenne. Mondjuk TGM, amint a jobbszélen előretörő Slavoj Zizeket igyekszik megállítani, majd egy fault után megállapodnak abban, hogy mégiscsak a marxizmus az igazi megoldás a világ problémáira. Most nevet az olvasó, de mennyi mindenen nevettünk már…
Azt is tudjuk, hogy a Netflix – sok-sok millió előfizetővel a hóna alatt – egészen sajátos történelemhamisításba kezdett az elmúlt hónapokban, ami persze a maga ostoba mivoltában még szórakoztatónak is bizonyulhatna, de ne felejtsük el, hogy csak nekünk az, akik legalább nagyjából tisztában vagyunk a történelem valódi eseményeivel. Ide a rozsdás bökőt, hogy a nézők nem jelentéktelen része teljesen természetesnek veszi, hogy pár száz évvel ezelőtt a brit királyné fekete volt – hiszen Meghan is az! -, ahogy a brit arisztokrácia is magától értetődően állt fekete úrihölgyekből és úriemberekből, lásd a Bridgerton című, túlzás nélkül sikersorozatot.
Emlékezhetünk egy pár évvel ezelőtti BBC-produkcióra is, ahol fekete színész alakította Akhilleuszt és Zeuszt egy Iliász-feldolgozásban és a sort egyre hosszabban lehetne folytatni. (Röviden hadd jegyezzem meg, hogy amikor ez a minisorozat debütált, akkor több kritikában is olvastam, hogy igazán érthetetlen a megrökönyödés a fekete színészek miatt. Elvégre Homérosz sehol nem írja le, hogy Akhilleusz fehér volt. Igaz ugyan, hogy hivatkozik a szőke hajára, de az lehet elnagyolt fordítás is. Sőt, Zeusz bőrszínéről sem esik szó! Horribile dictu, azért gondoljuk az ógörög kultúra résztvevőit fehéreknek, mert a hellén szobrokról lekopott a korábbi festék, így csak a fehér színük látszik. Teljesen reális, hogy Homérosz valójában afrikai karakterekről írt, nem?)
Ezért aztán különösebben nem lepett meg a legfrissebb hír, miszerint egy másik Netflix-sorozat folytatásában – egészen pontosan spinoffjában – egy, az első ezredforduló környékén élt viking uralkodót, Haakon Sigurdarsont, Norvégia urát egy fekete színésznő alakítja majd. Egy kis időt hagynék, hogy ez leülepedjen. Mert mi sem természetesebb annál, mintsem hogy fekete színésznővel keltsünk életre egy ezer éve halott, fehér férfit.
Oké, egy ideje már tudjuk a progresszió féktelen tombolása közepette – ami még csak azért visszafogottabb, mint a kínai kulturális forradalom, mert egyrészt nem mernek lépni, másrészt vérontás nélkül is hasonlóan káros munkát folytathatnak a közösségi oldalak agymosása kapcsán – hogy a halott, fehér férfiaknál nagyobb ellenség csak egy létezik; az élő, fehér férfi.
Lassan nem ártana végérvényesen rájönnünk arra, hogy itt egy direkt, előre megfontolt és eltervelt, tudatos érzékenyítés zajlik, aminek egyetlen célja van; az, hogy minden relatívként legyen értelmezhető. Nem, rassz, szexualitás teljesen mindegy, nem létezik egyetlen tényező sem, ami mozdíthatatlan vagy változtathatatlan. Vegyük már észre, hogy az egész felvilágosodási humbug központi gondolata is ez volt; nincs abszolútum, nincs semmi, ami ne lenne sérthető és megkérdőjelezhető. A cél ezzel egyértelműen az volt, hogy a katolikus egyház nimbuszára és befolyására mérjenek pörölycsapást, hiszen ha nincs Örökkévaló és Állandó, akkor tulajdonképpen micsoda az Egyház? Egy szervezet, nem több, aminek a hatalmát le lehet verni és ha ez megtörténik, szabad a pálya.
Ez volt a felvilágosodásnak csúfult elsötétedés valódi célja.
És ha egy fehér férfiból varázsolhatnak fekete nőt, ott tényleg eljutottunk a teremtett világ alapállapotának totális inverzéhez. Milliók egyetértése jelzi, hogy a hadjárat sikeres. Amit fontos észrevennünk, hogy nem azok a rasszisták, akik ezt szóvá teszik. Éppenséggel azok rasszisták, akik mindezt ránk erőltetik. Nekik fontos, hogy bármi, csak ne fehér legyen! Ők kreálnak egy normális világban senki által fel nem tett kérdésből didaktikus, progresszív, diktatórikus választ. Mi több, ők részesítik előnyben a kisebbségi karakterek hazug betoldását a történelembe, mindezt azért, mert kisebbségiek. Ez vakító rasszizmus, semmi egyéb. Ellenben ugyanez a kultúrkör epét hány, ha fehér színész/színésznő játszik el egy eredendően nem fehér karaktert. Hogy is állunk a kettős mércével?
Inkább arra kérném a progressziót, hogy legyenek ilyen bátrak akkor is, amikor nem fedezi őket elmebetegek hada és újítsanak más karakterek esetében is! Például nagyon várnám, hogy Greta Thunberget egy fekete kislány alakítsa valami életrajzi filmben. Szeretném látni azt a fehér színésznőt, aki képes arra a feladatra, hogy életre keltse a vásznon Martin Luther Kinget vagy Nelson Mandelát! És ha majd igazán tökösek lesznek, akkor valami konföderációs filmben fehérek éljenek fekete elnyomás alatt. Hát nem lenne csodálatos újítás, megsüvegelendő erőfeszítés…?
Ez azonban nem a terv része. Az örök bűnös a fehér ember, főleg a fehér férfi és mindörökké a halott, fehér férfi. A terv nagyjából annyira művészi, mint zongorába üríteni a tapsoló közönség előtt.
Gratulálok!
Trombitás Kristóf
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Kiemelt kép: Pixabay
