Progresszív apácák a középkorban? Még csak az kéne
Az „Apácák, akik szabadon kiélhették testi vágyaikat: a középkori rend Magyarországon is működött” cím nem sok jót sugallt, de mint jóérzésű keresztény, rákkattintottam, hiszen ha rendet akarunk vágni a lápban – a társadalmi felelősségvállalás jegyében –, akkor az efféle „tényfeltárásokkal” bizony szembe kell nézni.
A női portál szerzője mindenekelőtt leszögezi azt a lehetetlen tényt, miszerint a középkorban egy nemesi származású nő vagy férjhez ment, vagy a zárdába. Nos, a magam részéről nem igazán látom, hogy egy olyan korban, amelyben a létfenntartás sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint manapság, illetve a politikai játszmákban is sűrűbben hullottak a kobakok, ugyan miért volna olyan nagy baj, ha az ember lánya társat talál magának (érdekből, nem érdekből)… de nem is az a fontos, amit én gondolok, ugyebár.
A szerző megjelöl egy harmadik opciót, furfangos elődeink kiskapus életmegoldását: be kell csatlakozni egy se nem egyházi, se nem világi rendbe – ami egyébként nem is rend, bármennyire is szeretnék annak eladni – vagy inkább közösségbe, így megmenekülnek a szörnyű, szabad létet fenyegető kutyaszorítókból.
Ezen a ponton behozzák a képbe a beginákat mint „különleges női mozgalmat” – ami annyira különlegesnek számított, hogy az Anyaszentegyház rövid úton eretnekké is nyilvánította…
A katolikusok meg amúgy is korrupt, ingyenélő és kizsákmányoló bagázs volt már akkor is, tehát ha valaki szerintük eretnek, az az ő szemükben csak plusz pont. Az meg, hogy erről a kor legnagyobb teológusai, ragyogó gondolkodói, egyházatyái egy zsinaton döntöttek… hát, az mindegy.
Előre, csajok!
A beginák mozgalma egyébként érdekes jelenség volt; kiszemezgették maguknak, mi tetszik nekik az egyházi tanokból, mert amúgy nem akarnak alárendelődni pápának, püspökségnek, se másnak, és ha akartak, odébbálltak mindenfajta elköteleződés nélkül – ha jött egy szimpi férfi, akkor azért, ha más okból, akkor meg azért. Egyébként közösségbe rendeződésük, karitatív szolgálataik, illetve egyszerű életmódjuk alapvetően tiszteletre méltó, azonban az egyház elutasítása, valamint az egyes helyeken megjelenő „misztikus” tanítóik teljesen ki tudták csavarni az alapvetően jó szándékok mentén elindított mozgalmat.
A feministák szerint a „merev vallási ideológiák” elutasításával a beginák felvilágosultnak, sőtmitöbb – „misztikusnak” tekinthetők.
Mókás épp az ő egyik képviselőjük (mert annak tűnik) tollából teológiai szakzsargont olvasni: a Szent Bonaventúra-féle cognitio Dei experimentalist, az Istent tapasztalati úton megismerő emberek jelzőjét.
Tény, hogy megjelentek a begináknál a fentebb említett önjelölt misztikusok, ám rendre a közösség elkorcsosulásához vezettek az Egyháztól teljesen elferdült tanaik.
Ám a legszebb a cikkben mégis az, hogy Árpád-házi Szent Margitról is azt állítja, hogy a beginákhoz tartozott, miközben nettó két kattintással rákereshet valaki: Szent Margit domonkos-rendi szerzetesnő volt. Ráadásul nemhogy nem csatlakozott semmiféle „rendhez”, amely azzal kecsegtette, hogy „szabadon kiélheti testi vágyait”, hanem a lehető legszilárdabban kitartott eredeti hivatása mellett – jóllehet kétszer is lehetősége nyílt rá, hogy felmentést kapjon a domonkosoknak és Istennek tett fogadalma alól, és a cseh vagy a lengyel királyné legyen (és közben természetesen nemi életet élhessen).
Nemhiába vált ő az önfegyelmezés példaképévé – nem sokan utasítottak vissza királyi trónt a történelem során. Kétszer.
Mindenesetre kötve hiszem, hogy azok a mai, magukat feministának nevező útkereső hölgyek, akik az ehhez hasonló múltbéli témák kapcsán határozottan kinyilatkoztatnak, akár a töredékét is meg tudnák valósítani annak az amúgy igen kemény életformának, amit az odaadó beginák legszebb napjaikban megvalósítottak.
Varga Gergő Zoltán
A szerző további írásai ide kattintva érhetőek el
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
„A kereszténység nem ideológia” – beszélgetés Szőnyi Szilárddal
Sex, gender, sajtos omlett – beszélgetés A melegházasságról című könyv szerzőjével
Kiemelt képünk forrása: knowyourmeme