A korona olykor védelem – a zene erejéről a családban
Többen csak a muzsikálásomról ismernek. Gitáron kísérem a saját énekeimet. Vissza-visszatérő tapasztalatom, hogy a zene jóval több, mint egy mesterség. Leginkább híd és kapcsolat. Az élet torkunkba teremtett, transzcendensre nyíló ajándéka. Benne vagyunk mi saját magunk is, és benne van a minket körülvevő látható és szemmel nem észlelhető világ. Összekapaszkodik a tegnap, a ma és a holnap. Feszített víztükrös, kristálytiszta tengerszem, amely a legnagyobb mélységeket jeleníti meg előttünk a tűpontos felismerések által. Csak a bátrak mernek beletekinteni és megfürödni benne, mert minduntalan változásra ösztönöz: a megszokottság helyett kalandos vitalitást kínál fel.
Hét gyermekem szinte állandó hanggal és élettel tölti meg családunk mindennapjait. A mindennapos kihívásaink közben sok esetben fel sem figyelünk az ajándékba kapott mennyei harmóniára. Illetve mégis. Ámuldozunk a legcsodálatosabb familiáris szimfonikus műveken, ha egy meglepő, váratlan élethelyzet megengedi számunkra, hogy újra meghallhassuk az egység minden irányban gyógyító hangjait.
A zenei korona éppen olyan influenszer, mint a vele névrokon, betegséget és nem egy esetben halált hozó, pusztító vírus. Ám míg az egyikük erőszakos gyilkos, addig a másik egyszerű szelídséggel az élet pártján áll. Egymás ellen küzdenek – különböző fegyverekkel. A félelem fojtogatása a szelíd szeretettel méri össze erejét bennünk. A mindent meghatározó szabadságharc győzelméhez azonban a jelenlétünkre van szükség.
Gyerekek és felnőttek közösen éljük át: ha összekapaszkodunk, ez a csata a mi javunkra dől el. Nem mindegy, hogy a szívünk birodalmában végül melyik korona fősége alá rendeljük magunkat. A kényszerű karantén ütemvonalai közé bezárt időt ezért át kell emelnünk az időfelettiségbe. Nem vagyunk egyedül a zenei korona végtelent kínáló védelme alatt.
Szóljon az a hang! – ösztönöz belülről a semmiből egyszerre csak megjelenő, megmagyarázhatatlan erő. Az énekünk előbb szétszórt hangjai mintha kiegészítenék egymást. Bevehetetlen erődítménnyé változunk át, amelyről a gyilkos félelem és az aggodalom összes támadása visszapattan.
Miközben az összetartozás rokonszenves dallamait zengjük közösen, megérezzük: egymáshoz is közelebb kerülünk. A nyugalom általunk is hallható birodalmába jutunk el sok megpróbáltatáson keresztül. A beismerés, a lemondás és az igazodás művészete felfedezteti velünk a vágyott harmónia biztonságát.
Kicsik és nagyok egymás mellett és egymásért küzdünk, hogy el ne némuljunk, erőtlenné ne váljunk. Az ütemvonalak előtti és utáni, a skálán felfelé és lefelé táncoló hangjainak virtuozitása – olykor szólója – helyett a teljes egyetértés akkordjában találjuk magunkat, egyszerűen, csak a lényeget szemünk előtt tartva. Közösségben egymással és tele erővel az idő feletti távlatok ölelő perspektívájában.
Azóta szüntelenül hallani vágynánk ezt a koronás, kezdő akkordot: a felülről érkező és a belülről megtapasztalható védelmet. Érdekes, az ütemvonalak valójában nem szabadságvesztésre ítélnek bennünket, hanem éppen fordítva: szabadságnyerésre. És most, az élet elfordított síkú, ötvonalas – és sokszor pótvonalas – gátfutása közben tudjuk, hogy szükségünk van a nyugvópontra, hogy a győztesek oldalán állhassunk minden ránk leselkedő, nehéz helyzetben. Figyelem! Nagy lélegzet! Hadd szóljon ez a hang!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Kiemelt képünk forrása: Pixabay