Ártatlan randijáték vagy gyermekpornográfia?
Nem akarok álszent lenni, a kilencvenes évek elején a mi általános iskolai osztályunkban is gyakori vendég volt a Bravo magazin, annak is egy bizonyos rovatát olvastuk fel a szünetben fennhangon előszeretettel: a Szex, szerelem, gyengédség suta, valószínűleg javarészt jobb sorsra érdemes szerkesztők által íródott kérdésein, válaszain aztán kamaszosan nagyokat nevettünk. Ez akkor még ártalmatlan szórakozásnak tűnt, bár a jelenünk fényében lehet, hogy nem volt az, hiszen megalapozta azt az irányt, amely mára odáig fajult, hogy a tinimagazinok érezhető befolyása alatt akár szexuális bűncselekmény áldozata is lehet egy jóhiszemű gyermek.
Hogy nem a levegőbe beszélek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mára már nem csupán azért kell kivennünk lányaink (és a biztonság kedvéért fiaink) kezéből e magazinokat, nehogy anorexiások, bulimiások legyenek, vagy egyéb, önismereti problémákkal és testképzavarokkal küzdjenek majd a belőlük ömlő „így változtasd át magad a tökéletes külső érdekében” szlogenek miatt, hanem azért is, nehogy véletlenül és akaratlanul felüljenek a szexipar térhódítását és elfogadtatását célzó kezdeményezés szükségességének, miszerint
azzal kell feldobniuk párkapcsolatukat a karantén idején, hogy meztelen fotókat küldözgetnek magukról egymásnak.
Aki nem tudná, annak kedvéért elárulom, hogy a jelenségnek már neve is van: ez a bájos szexting kifejezés, amely a szex és a texting (üzenetküldés) összemosódásából jött létre.
Nos, felnőttek számára sem veszélytelen eme elfoglaltság, hiszen az internet – mint tudjuk – nem felejt, s egy bosszúálló ex kezében egy pillanat alatt kíméletlen fegyverré változhatnak egy pajkos játék ártatlannak tűnő fotói. Hallottunk már olyan történetről, amelyben a gimnazista kamaszlány amiatt lett öngyilkos, mert a kiszemelt férfiúnak küldött kép illetéktelen kezekbe került, és a felelőtlen fiatal az egész iskola céltáblájává vált, amit nem bírt elviselni. De valóban felelőtlen volt szegény, amikor ő csupán a mai „trendet” követve próbálta meg felhívni magára egy számára szimpatikus társa figyelmét? Ezt valószínűleg mi is megtettük egyszer-kétszer tinikorunkban, csupán akkor még szofisztikáltabb eszközökkel… a felelősség valójában nem az övé, még csak nem is konkrétan és egyedül a szüleié, hanem napjaink felnőtt társadalmáé.
Éppen azé a társadalomé, amely felháborodottan (és joggal) követeli azoknak a szexuális ragadozóknak a fejét, akik kiskorú áldozatokra (vagy képeikre) vadásznak az internet segítségével. Azé a társadalomé, amely ugyanakkor illedelmesen szemet huny afelett, hogy nagy olvasószámú print magazinok kiskorú olvasókat biztatnak arra, készítsenek magukról meztelen képet. (Ami aztán a már említett pedofilok kezébe is átvándorolhat.)
Miért jutna eszükbe a még szinte gyermek kamaszainknak a leírtakat megkérdőjelezni, ha mi, felnőttek is ezt a példát követjük, meztelen fotókkal hirdetjük termékeinket, próbáljuk eladni magazinjainkat, növelni az olvasótábort egy-egy meztelenül pózoló celebbel? Miért szólalna meg bennük a vészcsengő, ha bennünk sem szólal meg mindezt látva?
És nem, már rég nem az a probléma, hogy ebben a korban még a fiatalok érzelmileg éretlenek a szexuális kapcsolatra (pedig azok, és foglalkozhatnánk ezzel a kérdéskörrel is), csak éppen most már egy sokkal nagyobb és veszélyesebb „valami” van itt, mint a korán kezdett szexuális élet. Mert ha elhitetjük velük, hogy az élet olyan, mint egy végtelenre nyújtott pornófilm, nagyon üres és sivár felnőttkorra kárhoztatjuk őket, ahol a belső értékek hátrahagyása és a kapcsolatok kiüresedése vár rájuk. Valódi, egészséges párkapcsolat és ép család nélkül, óhatatlanul romló testünkbe zárva pedig milyen jövőképet közvetítenek majd ők unokáink számára?
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com