Otthon a Kárpát-medencében

Kedves Olvasóm, aki talán elvergődtél az elmúlt három hétben bakugrásos gondolatmeneteim hátán idáig, joggal kérdezheted most: ki ez az ember, miféle kényszer hajtja, hogy felvette magára a minden héten írás keresztjét? Nekem öröm, hogy hétről-hétre leírhatom a gondolataimat, tapasztalataimat, melyek nap, mint nap foglalkoztatnak, amelyek tulajdonképpen életem, munkám motorjai. Hátha az így kiizzadott írások valakinek hasznára válnak…Nagyapám mondta, mikor ki akartam dobni a kenyér maradékát: „ne pazarolj, add oda né, a tyúknak! Felszedi, és legalább van valami a begyében.”

Tehát ki is vagyok én, kedves olvasó?

Az talán mindegy is, hogy olyan valaki, akinek „egyik lába erdélyi, másik magyarországi”. Szíve viszont azé a paraszti kultúráé, mely őseit, ameddig csak vissza tudtak emlékezni, megtartotta székelynek és magyarnak. Mert ahogy a néprajzkutató Andrásfalvy Bertalan mondta egyik beszédében:

A népművészetet, a néphagyományt ápolnunk kell… – szokásunk mondani. (…) Így javítanám: nem ápolni kell, hanem meg kell tanulni, majd az ápol minket.

Sebő Ferenc pedig: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab.” Tehát tanulni és művelni kell, gondoltuk mi is tizenévesen, mikor a bűvöletébe estünk.

Minket, az első táncházas generációt a paraszti néphagyomány, azon belül a népzene és a néptánc pont azzal az anakronisztikusnak tűnő szabadság- és művészet élménnyel fogott meg, amely még abban a súlyos kommunista korszakban is üdítően friss, modern és utólag visszatekintve, gerinc-erősítő is volt. Hiába voltak központilag elrendelt és levezényelt néptáncfesztiválok, például a Megéneklünk Románia, mi oda is elmentünk kis táncházas kamaraegyüttesünkkel. Mellesleg néhányszor még első díjakat is kaptunk, és nem mellesleg, hivatalosítottuk a rendszeres táncházunkat azzal az indokkal, hogy táncpróbákat tartunk.  

(Fotó: Hagyományok Háza)

Szintén a táncházak következménye lett az is, hogy létrejött egy olyan közösség, amelyre jóban-rosszban számítani lehetett. Noha a Securitate kezdettől figyelt ránk, sokakat meg is invitált magához, így a bizalmatlanság olykor felütötte a fejét közöttünk, mégis sokszor előfordult, hogy a sarki kocsmában vártuk azt, aki éppen a szekun izzadt, csekély, de annál fontosabb biztonságérzetet adva a bajban lévőnek. Nem vagy egyedül! – sugallta a gesztus – összetartozunk! Aztán olyan is volt, aki a baráti körben tudatta, hogy elbukott.

Ne beszéljetek előttem, alá kellett írnom, beszerveztek

– ilyen mondatok is vannak az emlékeimben.

Bár mára sokan elmentek közülünk egy másik buliba, vagy hitehagyottan, sorsuktól rángatottan abbahagyták, ez a közösség a mai napig is találkozik a táncháztalálkozókon, mint mások az osztálytalálkozókon. Ha pedig bármelyikünknek segítség kell, azt a többitől megkapja.

Mert nekünk ugyanaz a Nap kel fel holnap is.

Kelemen László