Az anyák még nem lélegezhetnek fel…

Nagyon keveset beszélünk arról, sőt, talán egyfajta titokzatos csend övezi, hogyan élik/élték az édesanyák hétköznapjaikat a koronavírus miatti bezártság idején. Hogyan boldogultak a home office, a háztartás és az online oktatás Bermuda-háromszögében, milyen lelkiállapotban végezték munkájukat és törődtek a családjukkal?

Erről beszél kendőzetlen őszinteséggel a Ficsak legújabb blogbejegyzésében, mely a találó Anyák prés alatt, avagy jelentés a lakásajtók mögül címet kapta.

„Multitasking üzemmódban rohangálunk naphosszat az egyik munkaállomástól a másikig: a tűzhelytől a gyerekszobáig, a laptopunktól a mosógépig és így tovább, sokszor lakáson belül kiakasztva a lépésszámlálónkat. Egyik gyerekkel összeadni, kivonni tanulunk (és mélységesen szégyelljük magunkat, amikor a visszaküldött feladatlap egyik hibás megoldásáért dorgálást kapunk a tanító nénitől, hogy ejnyebejnye anyuka, maga még számolni se tud? 14-5 az mióta 8?!), a másik gyereknek segítünk beállítani a zoom-ot az online németórához, a harmadiknak pedig prezentációt készítünk Széchenyi életéről, mert nehogy már ezen múljon az év végi ötös. A negyediket »csak« csekkolni kell, hogy a telefonjába merülve még véletlenül se a Mine Craft következő állomásán küzdjön az életéért ahelyett, hogy verset tanulna. Közben ott téblábol a pici ovis, hogy menjünk vele barbizni vagy legalább készítsünk valami kézműves kreatív akármit, amit előző este hosszas, félálomban lévő keresgélés közben kinéztünk a neten.”

Arról is szót ejtenek, milyen lelki teher volt a fenyegetettség napjaiban a háztartás vezetése:

„Persze felelünk a család egészségéért (ebben a különös időszakban nem kell ragozni, milyen feladat ez is) kéne valami gyümölcs a gyerekeknek, hiszen rég volt már a reggeli. És ebéd sincs, valami egészséges kellene. Itt több lehetőség is szóba jön, amit gyorsan lefuttatok a fejemben: 1. anyukámat felhívom, hogy egészen véletlenül nem maradt-e tegnapról 5 adag akármilyen kajája (ennek azért kicsi az esélye), 2. rendelek valahonnan, hiszen most mindenki ebben utazik és legalább támogatom a magyar vállalkozásokat nyugtatom a lelkiismeretemet, miközben ott motoszkál bennem, hogy biztos rossz anya vagyok 3. félórára kivonom magam mindenből és nekiállok főzőcskézni – bevonva az ovist meg esetleg az elsőst is pihenés gyanánt.

A tanulás, taníttatás, táplálás mellett ott van a lakás rendben tartása is, most különösen figyelve a fertőtlenítésre. A mosógép, mosogatógép állandóan üzemel, monoton hangjuk nélkül már egészen furán érzem magam. És folyton pakolni kellene, a lakásban játékok, kütyük, ruhák szanaszét, én pedig ismét csak a szégyent érzem, hogy a rendtartásra is képtelen vagyok… Próbálom rávenni a gyerekeket a pakolásra, de mintha ők csak a szétpakolásban lennének jók – mondjuk, abban profik. Minden kiesik a kezükből és marad a káosz. Atomrobbantás utáni állapot.”

A digitális világ térnyerése sem volt kisebb kihívás ezekben a napokban:

„Észben tartani, hogy kinek, mikor, milyen platformon és milyen határidővel van online dolga, ez sokszor lehetetlen küldetés: zoom, classroom, hangouts, viber, skype, teams és persze a hagyományos email, telefon, sms. Kattog az agyam a kódok, bejelentkezési felületek kavalkádjában. Minden este félórát töltök azzal, hogy átbogarászom az összes felületet és összerakom, hogy a következő két napban melyik gyerekkel mi fog történni tanulás tekintetében. A kötelező iskolai feladatok mellett aztán ott vannak a különórák: német óra, angol óra és persze az edzések. Állandó a variálás az eszközökkel, a különböző jelszavakkal, kétségbeesett egyeztetések a többi anyukával, akikkel összefogtunk annak érdekében, hogy ne a mi gyerekünk legyen a legjobban elmaradva a tanulmányaival és lustuljon el teljesen. Közben tartani kell a kapcsolatot a rengeteg tanárral, mentegetőzni, elnézést kérni, ígéretet tenni és persze mindent megköszönni.”

Közben home office-ban dolgozni is kéne…

„Erre leginkább fektetés után (21.00) és álomba zuhanás között jut idő. Még esetleg napközben egy-egy konferencia beszélgetést, meetinget le tudunk bonyolítani,  miközben fél szemmel az ajtót nézzük, nehogy berongyoljon valamelyik gyerek vagy épp valami fennforgás történjen, miközben stratégiai kérdésekről tárgyalunk egy tucat fontos emberrel. Mikrofon kikapcs és az ujj, biztos, ami biztos fixen rajta tartva a kamera kikapcs gombon is, nehogy későn kapcsoljunk. Ismerős?”

Arra is kitérnek, hogy most, a vírus lecsengésével egyidőben sem lehet még fellélegeznie az édesanyáknak: 

„Annyira vártam/vártuk, hogy talán júniusban lesz egy hónap szusszanásnyi időnk, amikor kifújjuk magunkat, tudunk normálisan dolgozni, kicsit összekapjuk magunkat és kinyitjuk a lakás ránk zárt ajtaját. Így nekimenni a 2,5 hónapos nyári szünetnek sok anyukának hatalmas félelem. Öt hónap segítség nélkül a gyerekekkel – minden pozitívumával és hullámvölgyével együtt – anyát próbáló feladat. Ráadásul sokan el sem tudják képzelni, hogyan oldják meg a nyarat. Sok munkahelyen kötelezően ki kellett venni az egész éves szabadságot, miközben nyaralni sem nagyon lehet menni. Sőt inkább spórolni kellene, hiszen ki tudja lesz-e következő hulláma a vírusnak. A nagyszülőknél nyaraltatás most kizárva, táborok lesznek ugyan, de azért attól is van egy pici félelem bennünk.”

Összegzésként: „Könnyű kijelenteni, hogy mostantól kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba: be lehet járni a munkahelyekre, ki lehet ülni egy kávézó teraszára nyugodtan beszélgetni valakivel. Van akiknek eljött ez az idő, nekünk anyukáknak azonban erre még egy darabig biztos várnunk kell…”