Miért nem engednek örülni egy kismamát?

Amikor a Laudato si’ hét kapcsán elkezdtem gondolkodni róla, hogy mit is jelent nekem a teremtésvédelem, bevallom, nem a madarak és fák védelme jutott eszembe legelőször. Valamiért a régi nőgyógyászom asszisztensének arca villant fel – ahogy várandós kismamaként, boldogan megjelentem előtte az első terhesgondozáson. Érdeklődött, hogy miért jöttem, és miután elmeséltem, hogy kisbabát várunk, megkérdezte: „És akkor most örülünk?” – majd a pozitív válasz után felfirkanotta a kartonomra ezt a borzalmas szót: MEGTARTJA.

Valahogy akkor fel sem fogtam ennek a jelentőségét – ám a jelenet aztán a második kislányommal való terhességnél megismétlődött. Persze egyebek mellett azt is megkaptam, hogy a „korom miatt” (akkor voltam 33!) mindenképpen a legszigorúbb genetikai vizsgálatra lesz szükség (a legdrágább klinikán), sőt a nőgyógyász szájából még az is elhangozott, hogy „Feltételezem, kívánt terhességről van szó” – ami ugye szintén jólesik az ember lányának, amikor éppen azt vizslatja a képernyőn, van-e szívhang, ami igazolná boldogságát. 

Azóta sokszor hallottam, olvastam hasonló történeteket. Emberekről, akiket megsebzett egy egyszerű mondat életük valamelyik sorsdöntő pillanatában. Én szerencsére túltettem magam a dolgon; azon már kevésbé, hogy túlkorosnak titulálnak és olyan genetikai vizsgálatok elvégeztetésére unszolnak, amelyeknek az a célja, hogy „kiszűrjék”, ha „hibás” a gyerekem – és még idejében elvetethessem őt. (Azt csak csendben jegyzem meg, hogy egy ismerősünk borzalmasan rossz eredményt kapott, ennek ellenére vállalta a babát, aki végül is makkegészségesen született. S ismerek olyan anyukát is, akinél minden rendben volt a szűréseken, mégis Down-szindrómás a babája. Akit egyébként nagy szeretettel nevel.)

Nálam a teremtésvédelem valahol ott kezdődik, hogy nem kérdezzük meg a kismamától, megtartja-e a gyermekét.

Ne győzködjük embertársainkat arról, hogy egy beteg élet nem lehet érték! Persze az orvosoknak kötelessége elmondani a lehetőségeket, ismertetni a rizikófaktorokat, de meggyőződésem, hogy ezeket anélkül is megtehetnék, hogy megbántanának minket, leendő szülőket, akik örömmel és reménnyel telve érkezünk a rendelőbe.

Nem értem, miért nekem kell szabadkoznom az ultrahangon, hogy azért nem kérek több és részletesebb vizsgálatot, mert nem vetetném el a gyermekemet, akármi is lenne a végeredmény? Nem értem, miért tőlem kell megkérdezni, megtartom-e a gyermekemet? Elvégre a dohányzás káros hatásait sem úgy próbálják meg kivédeni, hogy kizárják az éttermekből a nemdohányzókat.

Feltételezem, a terhességmegszakításra jelentkezők maguktól közlik a szándékukat. Arra kínosan ügyelünk, hogy ne traumatizáljuk őket a szívdobbanás meghallgatásával…

Nem lehetne, hogy kicsit ránk, a reménybeli többségre is tekintettel legyenenek a szakemberek? Hogy felelős, felnőtt emberekként kezeljék azokat, akik örülnek, hogy képesek lehetnek életet adni, sőt talán még Isten áldásának is tartják a jó híreket?

Nem lehetne, hogy ne úgy beszéljünk egy megfogant kis életről, mintha egy csatornában talált kiscica lenne?

Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI/Rosta Tibor