Ungváry Zsolt: Áldozat – 3. (folytatásos kisregény)
A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei
Tímea és Andrea hátrébb húzódva az ablakuktól, a közöttük lévő asztal fölött áthajolva beszélgettek. Szabóné a párizsis zsömléjét majszolta.
– Sok van még otthon ebből a zöld szalvétából? – kérdezte Andrea ártatlanul. Az asszony csodálkozva forgatta a szendvicsét, mintha most látná először.
– Nem tudom. De ha elfogy, veszek másikat.
– Lacika is zöld szalvétában viszi az uzsonnáját? – vette át a szót Tímea, és Szabóné háta mögött összevillant a tekintete Andreáéval.
– Olyanban viszi, amilyen van.
– Párizsis zsömlét?
– Vagy zalaisat.
– Ma párizsist vitt?
– Párizsist, de tettem bele paradicsomot is.
– Az nagyon finom.
Szabóné gyanakodva visszafordult, s meglátta a másik kettő kaján vigyorát.
– Te mit csomagoltál a lányodnak? – szólt oda élesen Andreának.
– Majd vesz magának valamit a büfében.
Nyílt a fotocella, ügyfél érkezett Tímeához, ezért a beszélgetés abbamaradt. Szabóné folytatta a táplálkozást, Andrea színes magazint lapozgatott.
– Nézd csak! – mondta Tímeának, amikor a lány elirányította a kuncsaftot. – Előtted a pálya. Láttad már ezt a csajt? – kifordította az újságot, úgy mutatta. Szabóné válaszolt helyette.
– Tegnap láttam a tévében. Valami Barbara…
– Bernadette. Moharos Bernadette. Azt írja, sok munka és elhatározás kérdése, hogy valaki elérje, amire vágyik.
– Miért, ez mire vágyott?
– „Végre képernyőre kerülhettem” – olvasta Andrea. – „Szeretnék egyszer majd önálló műsort is vezetni, de egyelőre meg kell tanulnom a televíziózást, a háttérmunkát is, nem csak azt a csillogást, amit a nézők látnak.” Csillogás… Marha jó!
– Csinos… – vonogatta Tímea a vállát.
– A fenét! Jól van kifestve. Fodrász meg smink kérdése az egész. Te is nézhetnél ki így.
– Gondolod?
– Persze. Még Katika is.
Ezen újra felnevettek. Szabóné tüntetően az előtte heverő papírokra firkált.
* * *
Szabóné a tükörben nézte magát. Ráncos, fáradt, öreg arc bámult vissza rá. Értetlenkedve és szomorúan. Bizonytalanul a hajkefe után nyúlt, néhányszor végighúzta a feje búbján; ettől őszes-fekete, vékony szálú haja a szemébe hullott. „Mint egy banya!”, gondolta. „A fene egye meg!” A pipereszekrényben dühödten kutakodni kezdett. Csupa felesleges, használatlan és használhatatlan holmi. Tartalék borotvapengék és a zacskójából előbuggyanó vattakupac között talált púdert, sőt rúzst is. Csak kíváncsiságból, épp csak jelképesen, kifestette a száját. Grimaszolt a tükörnek.
– Hogy nézel ki? – szaladt ki önkéntelenül a fia száján. Az asszony összerezzent, a rúzs kiesett a kezéből, a mosdókagyló falán egyre szűkülő koncentrikus köröket leírva kikötött a lefolyónál, s megállt rajta keresztben.
– Mikor jöttél meg?
– Most. Nem hallottad?
– Nem.
– Mit csináltál? – kérdezte Lacika csodálkozva.
– Nem érdekes! – Gyorsan összepakolt mindent, megmosta az arcát; kerülte a tükörkép látványát. – Mesélj, mi történt?
Lacika szaggatottan, rövid mondatokkal beszámolt a napjáról.
– Nem voltál éhes?
– Nem.
– Reggel nem a frissen vasalt inged vetted föl.
– Találtam a szekrényben másikat.
– Kár volt keresgélni, direkt odakészítettem a csíkosat.
– Most már mindegy.
– Mindegy – legyintett az asszony, s lecsavarta a kristályvíz kupakját.
– Nem kérek – tartotta a fiú a kezét a pohár fölé, de az anyja mozdulata már megindult; a palack meglódult, a víz kilöttyent az asztalra.
– Letörlöm – mondta bosszúsan a nő. – Miért nem iszol?
– Jövő héten elutazom.
– Tessék? – fordult vissza a mosogatótól, amibe belecsavarta a szivacsot.
– Elutazom Olaszországba.
– Elutazol?
– Igen.
– És?…és… – A rengeteg kérdés között hirtelen nem találta a helyes sorrendet. – Egyedül? – választotta ki végül a legfontosabbat.
– Persze. Egyedül.
– És mennyi időre?
– Nem tudom még.
– Nem tudod? Az hogy lehet?
– Talán két hétre.
– Az egyetem miatt?
– Nem, nem. Csak úgy.
– De hát mégis miért?
– Szeretnék elmenni Olaszországba.
– Eddig sosem mondtad.
Lacika úgy tett, mintha nagyon lekötné az evés. Szabóné azonban még nem fogyott ki a kérdésekből.
– És miből? Nem nagyon drága az ilyesmi?
– Nem vészes. Vettem ifjúsági vonat bérletet. Aludni is fogok tudni olcsó helyen… Viszek hálózsákot.
– Vettél? Már vettél is bérletet?
– Igen, a jövő héten már indulok.
– Na, ez remek – csiholt ki egy kis mosolyt. – Remélem, jól fogod magad érezni. Fiatalkorban szükség van egy kis kalandra. Mikor utazzon az ember, ha nem ilyenkor? Bár az én időmben lehetett volna… De mi annak idején… – Hirtelen félbehagyta. Gyors mozdulatokkal törölgette még az asztalt, pedig már nyoma sem volt a kiömlött víznek. – Majd segítek csomagolni – zárta le a beszélgetést. – Mindjárt kezdődik a híradó.
Meg sem várva, hogy a fia befejezze a vacsorát, bement a szobájába.
(Folytatjuk.)