Sayfo Omar az Irán elleni támadásról: Rezsimet megdönteni pusztán az égből nem lehet
Nincs sok esélye Iránnak, hiszen a technikai és a rakéták számbeli fölénye Izrael és az Egyesült Államok mellett van, Irán regionális proxyhálózata pedig jelentősen meggyengült – mondta lapunknak Sayfo Omar, akit a február 28-án történt Iránt érő támadásról, illetve annak következményeiről kérdeztünk. A Migrációkutató Intézet kutatási vezetője szerint adott esetben előállhat egy olyan helyzet, hogy az Amerika-barát arab országok is beállnak az USA mellé, ha a vezetőjét vesztett iráni rezsim meginog, illetve folytatja a szomszédjai területén lévő célpontok támadását.
– Milyen stratégiát követ Irán védekezése?
– Az látszik, hogy Irán első körben legalábbis tudatosítani akarta az Egyesült Államokkal azt, hogy ez a konfliktus súlyos károkat idéz elő, és veszélyes az egész régió, így az Amerika-barát arab országok biztonságára nézve. Azzal, hogy Irán számos országban támadta az amerikai bázisokat – így Jordániában, Kuvaitban, az Egyesült Arab Emírségekben, Katarban, Ománban – egyértelmű jelzi, hogy nem kívánja megvárni azt, amíg az amerikaiak elvégzik azt a munkát, amit terveznek. Ezen túl nincs nagyon sok esélye Iránnak, hiszen a technikai és a rakéták számbeli fölénye Izrael és az Egyesült Államok mellett van, Irán regionális proxyhálózata pedig jelentősen meggyengült. Irán az árát tudja feljebb strófolni csupán ennek a dolognak.
– Meddig, milyen cél eléréséig folytatja az offenzívát az Egyesült Államok és Izrael?
– A deklarált célja Washingtonnak és Izraelnek most a rezsimdöntés. Felhívták az iráni polgárok figyelmét, illetve felszólították őket arra – Donald Trump amerikai elnök és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is –, hogy vegyék kezükbe a sorsukat, és döntsék meg a rezsimet, míg ők a levegőből támogatják őket.
A probléma ezzel az, hogy rezsimet megdönteni pusztán csak az égből nem igazán lehet.
Ha megnézzük az iraki háborút 2003-ban, akkor az amerikai légierő mellett volt egy nagyon erős inváziós szárazföldi erő, amivel az amerikaiak bevonultak. Ha megnézzük a líbiai forgatókönyvet 2011-ben, akkor azt látjuk, hogy a NATO harci gépei árnyékában bevonultak a különböző velük szövetséges helyi fegyveresek is, és ők voltak azok, akik konkrétan megdöntötték Khadafi ezredes hatalmát. Iránban ilyen nincs. A civilek, akik tüntettek az elmúlt időszakban, eleve meg vannak félemlítve, különböző becslések vannak, 5 ezer és 40 ezer közöttire teszik azoknak a számát, akikkel végeztek a hatóságok a december végén kezdődő tüntetések során. Azért ez elrettentő a tüntetők számára, akik amúgy sincsenek megszervezve. Iránon belül nincsenek olyan csoportok, akikre számíthatnának szárazföldön az amerikaiak. Vannak persze különböző nemzetiségek, hiszen Irán lakosságának hozzávetőleg 55 százaléka perzsa csak, ott vannak még a beludzsok, azeriek, kurdok, arabok meg mások, de ezek politikailag nem egységesek, az ambícióik nem igazán terjednek túl a saját területeiken, amelyek a centrumtól Iránon belül távol vannak, ráadásul ezek a nemzetiségek gazdasági, hatalmi és egyéb módon be vannak integrálva az egész rezsimbe. Rájuk nem számíthatnak az amerikaiak. Akik viszont konkrétan potens erőként jelennek meg Iránban, az végső soron a Forradalmi Gárda. Ők a rezsim támasza és egyben önálli hatalmi súlypont is, van 200 ezer fegyveresük, övék a gazdaság harmada. A Forradalmi Gárda az, amely valamilyen módon felül tud kerekedni egy ilyen szituációban, vagy legalábbis meg tudja akadályozni azt, hogy mások kerekedjenek felül.
– Khamenei ajatollah halála mit jelent a rezsim számára, fenn tudják tartani a hatalmukat?
– Khamenei ajatollah gyakorlatilag minden, amit ma Iránnak nevezünk. 1989 óta irányította az országot. Ő volt az, akinek a felügyelete alatt Irán megalkotta a regionális politikáját, aminek keretében különböző csoportokat, állami szereplőket és nem állami szereplőket támogatott az egész térségben. Ő volt az, akinek végső soron az irányítása alatt, vagy legalábbis az ő utasítására, „legjobb” esetben is jóváhagyására számos tüntetést vérbe fojtottak. Gondolhatunk itt az 1999-es tüntetésre, a 2009-es tüntetésekre a Zöld Mozgalommal, vagy adott esetben a legutóbbi tüntetésekre 2022-ben. Alapvetően ő volt az, aki levezényelte ennek az erős autokráciának a kiépítését, ami ma Iránban van. Egyelőre nem látszik az, hogy neki lenne utódja. Különböző jelöltekről van szó, de ahhoz, hogy kiválasszák az utódot, a Szakértők Gyűlésének kellene tanácskoznia. Ez egy 88 fős testület, amely hagyományosan – békeidőben – különböző politikai erőviszonyokat figyelembe véve, bonyolult alkuk keretében megállapodna egy konszenzusos személyről vagy valakiről, aki mondjuk egy erős ember. Egyelőre még nem lehet tudni azt sem, hogy egyáltalán ki marad meg az iráni rezsimből:
Donald Trump 48 magas rangú vezetőnek és politikusnak a likvidálását jelentette be, de a hadjárat még korántsem ért véget.
A mostani helyzetben még nem látszik, hogy ki lesz az, aki ki fog emelkedni. Ali Larijanit szokták többen említeni, de kérdés, hogy ő és a rendszeren belüli szövetségesei túlélik-e az elkövetkező napokat. Feltételezhetjük, hogy ománi vagy egyéb közvetítőn keresztül már zajlik is egyfajta puhatolózás az amerikaiak részéről különböző iráni erőcsoportok vezetői felé, de nem látjuk azt, hogy ki mond igent, totálisan képlékeny még az egész helyzet, nehéz megjósolni, hogy mi lesz.
– Említette, hogy több szomszédját is lövi Irán. Kire számíthat, van olyan ország, amely segítséget biztosíthat a perzsa államnak?
– Ezek az országok – formálisan vagy informálisan – Amerika szövetségesei. Alapvetően nem is az ő területüket lövik elsősorban Iránból, hanem sokkal inkább az amerikai bázisokat ezen országoknak a területén. Persze vannak civil áldozatok és civil célpontok is. Hogy szándékosan, vagy véletlenül, erről hiteles információink egyelőre nincsenek. Tehát ezek az országok elsősorban az Egyesült Államokban bíznak. Fontos azért látni, hogy
az 1979-es iráni iszlám forradalom óta nem felhőtlen a viszony az Arab-öböl-országok és Irán között,
de azért ezek az országok tisztában vannak a geopolitikai realitásokkal, tudják azt, hogy nekik együtt kell élniük Iránnal, bármi is lesz. Éppen ezért még az amerikai-izraeli csapások megindítása előtt jelezte már Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok is, hogy nem hajlandók hozzájárulni ahhoz, hogy az Egyesült Államok az ő légterüket használja egy légicsapáshoz. El akarták kerülni azt a forgatókönyvet, ami végül is bekövetkezett. Az Irán részéről lőtt országoknak az Egyesült Államok biztosított légvédelmi rendszert, ennek köszönhetően csak nagyon kevés rakéta csapódott be. Egyelőre ezek az országok még várakozó állásponton vannak, mert ők sem látják, mi lesz egészen konkrétan Iránban. Hogyha az iráni rezsim meginog, és folytatódnak a támadások az ő területeik ellen, úgy fennállhat egy olyan helyzet, hogy azt mondják: nincs mit veszteni, és ők is beállnak az amerikaiak mellé.
– Oroszország, illetve Kína viszonyul-e bármiképpen most ehhez a konfliktushoz?
– Oroszország és Kína egyaránt stratégiai szövetségese Iránnak. Oroszországgal számos megállapodása van Teheránnak, ugyanakkor úgy tűnik, ezek csak békeidőben működnek jól. Oroszországnak összetett az
érdekrendszere, sokkal fontosabb nekik például Ukrajnának a kérdése. Úgy tűnik, hogy Irán miatt nem hajlandó bármiféle kalandba bocsátkozni, erre se kapacitása, se politikai akarata nincs. Hasonló a helyzet Kínával. Kína az olajszükségleteinek 14 százalékát vásárolja Iránból, ennek ellenére Kína sem mutat túlzott aktivitást ebben a konfliktusban. Egyszerűen ez a két hatalom elismerni látszik azt, hogy a Közel-Kelet – ahol az Egyesült Államok 40 ezer katonával van jelen –, az Egyesült Államok érdekszférájába tartozik elsősorban.
– Ön szerint Európa, illetve a NATO kénytelen lesz beállni az USA és Izrael mögé, vagy megmaradhatnak szemlélőnek?
– Egyelőre az Egyesült Királyság az, amely felajánlotta az Egyesült Államoknak a regionális bázisainak a használatát. Ez is azután következett be, hogy Irán rakétákat lőtt ki Ciprus felé, ahol brit bázis található. Nem látszik egyelőre, hogy a különböző NATO-országokbelemennének ebbe a konfliktusba, de nem is kaptak erre felkérést Izrael és az Egyesült Államok részéről. Ők ezt láthatóan saját projektként kezelik.
– Milyen mértékű olajválság jöhet?
– Az olajnak a világpiaci ára hordónként 80 dollár fölé emelkedett a mai, hétfői tőzsdei nyitáskor. A Hormuzi-szoroson halad át hozzávetőleg a tengeren szállított olajnak negyede, ötöde. Ennélfogva a Hormuzi-szorosnak a lezárása megnövelné az olaj árát, ugyanakkor az OPEC-országok (a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) már bejelentették a termelésük fokozását. Ezzel próbálják számukra kedvező sávon belül tartani az olajárakat. Az OPEC-országok, aminek a legerősebb országa Szaúd-Arábia, számára 70 és 90 dollár közötti az optimális árfolyam, hogyha ezt túllépi, akkor már az amerikai, kanadai és brazil kitermelőknek is megéri a maguk palaolajához nyúlni, amit ugyebár drágább kitermelni. Tehát
az OPEC-országoknak most egyelőre az az érdekük, hogy a termelés fokozásával próbálják meg 90 dollár alatt tartani az olaj hordónkénti világpiaci árát, és próbálják elkerülni azt, hogy a csupán 33 kilométer átmérőjű Hormuzi-szorost teljes egészében lezárják az irániak.
Vezetőkép: Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője. Forrás: Facebook/Sayfo Omar
