Spányi Antal püspök: Európa valami nagyon sötét dolog felé sodródik, amitől jó volna megmenekülni

„Aláírtam azt a nyilatkozatot, amely valójában arról szól, hogy legyen vége a háborúnak, legyen békesség, ne öljünk embereket, emberi életeket ne ontsunk ki, családokat ne tegyünk tönkre, ne tegyünk földönfutóvá másokat, és ne pusztítsuk el azt, amit hosszú időn keresztül az emberi kéz épített. Az igazság az, hogy bárki tette volna elém ezt a felhívást, én azt aláírom” – mondta Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegyét 2003 óta vezető püspök a Vasárnap.hu-nak. A megyés püspököt több helyről is szavakban kifejtett támadás érte kiállása miatt, ugyanis a béke mellett, a háború ellen szóló felhívást Molnár Krisztián, a Fejér Vármegyei Közgyűlés fideszes elnöke tette az asztalára. A Szemlélek.net előbb október 20-án, majd november 26-án – akkor már két másik katolikus főpásztorral együtt – citálta a székesfehérvári püspököt. Előbbi cikkben azt sejtették ismeretlen szóbeszédre alapozva, hogy az állami vezetők részéről nyomás nehezedik a magyarországi egyházi vezetőkre.

– Hogy érzi, az elmúlt másfél évtizedben az országban, Fejérben, Székesfehérváron a jobboldali, konzervatív politikai vezetés nyomást gyakorolt az egyházra, vagy éppen segítette a hitéletet?

– Visszatekintve a múltra, akármilyen önkormányzat, akármilyen városvezetés is volt, sohasem próbáltak meg nyomás alá helyezni. Voltak törekvések, amikben nem értettünk egyet, voltak, amikben igen. Ha egyetértettünk, támogattuk egymást, ha nem, akkor hagytak, és akkor amit bírtam, amit tudtam egyedül, azt tettem. Voltak azonban olyan törekvések a városban, különösen az ittlétem első idejében, amelyek megpróbáltak nehéz helyzetbe hozni: különböző támadásokat intéztek ellenem. Ezek amolyan röplapszerű, alkalmi újságfélék voltak, amelyekben tettek bizonyos állításokat, és megpróbáltak hangulatot kelteni nemcsak az egyházzal, hanem talán elsősorban az én személyemmel szemben, de ennek is vége lett.

Hála Istennek, nagyon jó az együttműködése az egyházmegyének a mostani városvezetéssel, amely éppen fideszes, de nem ezért jó a kapcsolat, hanem azért, mert az emberek életét próbáljuk meg segíteni.

Újra és újra találunk olyan pontokat, amelyek kapcsán együtt tudunk dolgozni az emberekért, a városért. Azt gondolom, hogy amit én teszek, az az emberek javát szolgálja, és amit ők tesznek, az ugyancsak. Sokszor ez a kettő képes egymást erősíteni, segíteni. Nagyon szép alkalmak azok, mint például most, advent elején, amikor együtt köszönthettük a város polgárait, együtt tudtuk meggyújtani a gyertyát. Nagyon fontos dolgoknak érzem azt is például, amikor a fogyatékossággal élőknek az otthonát átadva együtt ünnepeltünk, együtt tudtunk örülni a városvezetéssel annak, hogy ismét valami szép született meg ebben Székesfehérváron. Igaz, hogy ezt az egyházmegye csinálta, nyilván segítséggel, fölajánlott adományokkal, de igazán számít az is, hogy a város ezt magáénak tudja, a város örül ennek, mert ez jó azoknak a családoknak, akiknek a körében fogyatékkal élők vannak, és akiknek az élete sokszor keserves és nehéz. Összességében sok olyan terület van, amelyben példamutató az együttműködésünk: oktatásban, egészségügyben, szociális területen.

– Támadásként élte meg a hivatkozott írásokat? Az egyikben volt egy olyan félmondat, amelyben azt fejtegette a szerző, hogy a püspököknek „kompromisszumokat kell kötniük a forrásokat jórészt biztosító állami tisztségviselőkkel, úgy is, mint a történelmi kegyúri jog mai gyakorlóival”. Ez a feltételezés annak fényében különösen éles, hogy létezik ma Magyarországon olyan ellenzéki politikai szerveződés, amelynek éppen az egyik kormányellenes tüntetésén harangozó papra rontottak rá a résztvevők. Ezt figyelembe véve kérdezem, hogy támadásként élte-e meg az említett cikkeket.

– A dolognak az előzménye az, hogy aláírtam azt a nyilatkozatot, amely valójában arról szól, hogy legyen vége a háborúnak, legyen békesség, ne öljünk embereket, emberi életeket ne ontsunk ki, családokat ne tegyünk tönkre, ne tegyünk földönfutóvá másokat, és ne pusztítsuk el azt, amit hosszú időn keresztül az emberi kéz épített, és ne tegyük tönkre, ne fertőzzük el a termőföldeket. Az igazság az, hogy bárki tette volna elém ezt a felhívást, én azt aláírom. Amikor a háború kitört, tettem egy nyilatkozatot egy beszédben, ami folyamán megjelent egy újságcikk, amely élesen támadott engem azzal, hogy én hogy merek ebbe beleszólni, és miért mondom azt, hogy a legfontosabb az, hogy legyen vége, és majd utána tárgyaljanak a békéről. Azt a példát hoztam, hogyha két gyerek összeverekszik, akkor előbb szétszedem őket, és csak utána beszélünk arról, ki kezdte, ki a bűnös. De először legyen vége a háborúnak! Nos,

ez a háború azóta is tart, több éve már, és milliók pusztultak bele, hihetetlen értékek mennek tönkre, és egész Európa valami nagyon sötét dolog felé sodródik, amitől jó volna megmenekülni.

Most megint ugyanaz a támadás ért, igen, azt gondolom, hogy támadás. Megjelentek olyan kommentek különböző oldalakon, hogy „azt se tudni, ki az a Spányi”, „még soha nem hallottuk a nevét”, „még életében nem csinált semmit”, „még egy papot se szentelt föl, és itt nyilatkozgat”. Ezt írta egy olyan képviselő, aki egyébként nagyon jól ismer, pontosan tudja, ki vagyok, és pontosan tudja, mi mindent tettem, hiszen korábban már kritizált ezért, azért, amazért. Ha valamiért nem gondolta, hogy kritizálnia kellene, akkor hallgatott. A Szemléleknek a cikke meglepett, de meg nem döbbentett, mert azt tapasztalom, hogy a Szemlélek egy ilyen érdekes irányba fordult; nem feltétlenül tudok mindenben könnyen azonosulni vele. Ez a cikk, ami ott megjelent, egészen odáig, hogy én a békepapságot akarom visszahozni, úgy gondolom, megmosolyogni való. Mindezt úgy írták le, hogy engem meg sem kérdeztek, én nem is nyilatkozhattam. Erről persze ezek után nem is kívánok nekik nyilatkozni.

– Politizálhatnak-e a papok – ezt a kérdést a november végi publicisztikában is feltették a többször említett oldalon –, illetve az aláírást, a kiállást a béke mellett nem politikai tettként értékeli?

– Nagyon nehéz eldönteni, miből csinálnak politikát és miből nem. Az egyháznak az álláspontja egészen egyértelmű és világos: pap pártpolitikába nem szállhat be. Én nem lehetek politikai párt tagja, nem lehetek tisztségviselője, nekem ettől tartózkodnom kell. Ugyanakkor mint állampolgárnak kötelességem is, hogy törődjem a közösség ügyeivel, és ez éppenséggel értelmezhető politikának, de nem pártpolitikának. Ez egy fontos határvonal, különbségtétel. Nekem lehet szimpatikus egy politikai nézet, és lehet kevésbé szimpatikus egy másik. Amelyik azt mondja, hogy békét akar, az nekem szimpatikus, amelyik azt mondja, hogy háborút, fegyvert és továbbnyomulást, az nem annyira szimpatikus. Azért, mert

az evangéliumban én nem azt olvasom, hogy háborúzni kell, gyilkolni kell, hanem azt, hogy a fegyverekből sarlót kell kovácsolni, és a békét kell keresni, és a kiontott vér az égbe kiált, és Istentől büntetést érdemel.

Tehát nem kívánok pártpolitikában részt venni. Az, hogy érdeklődöm a politika iránt, nyilvánvaló, de úgy gondolom, minden értelmesen gondolkodó embernek ez kötelessége is. Nem mondhatom azt elegánsan, hogy ezt intézzék el mások, ezzel én nem törődöm, mert akkor felelőtlen lennék mindazokkal szemben, akik valamiféleképpen élik ezt a világot, ennek a világnak a mindennapjaiban kell megélniük, küzdeniük, nevelniük a gyerekeket, és esetleg figyelnek arra is, hogy akár én magam is mit teszek, mit mondok, mert talán néhány ember mégiscsak figyel arra a szóra, amit egy püspök mond. Igyekszem ezt fölvállalni, nem pártpolitikai harcokban, hanem elvekben és igazságkérdésekben. A belső meggyőződésem szerint és sohasem pártdirektívák és jelszavak mentén. Nem értek egyet azzal a viselkedéssel – és magam is sokszor voltam szenvedő alanya –, amikor Budapest utcáit elfoglalják a tüntetők, és a zebránál állnak meg, hogy elénekeljék a Himnuszt. Annak örülök, ha hallom a Himnuszt, de az nem a zebrára való. A nagy többséggel való kiszúrást látom az ilyen magatartásban, nem a nemzet iránti tiszteletet, és nem emelkedett lelkületet, hanem valami másféle érzületet vélek benne fölfedezni. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy

„a háború az ember szívében kezdődik, ezért mindannyian felelősek vagyunk a béke megőrzéséért.”

Erre figyelmeztetett már 2017-ben egyik beszédében Ferenc pápa is. Azt mondta, „a békét két kezünkkel kell megteremteni” , vagyis tennünk kell érte. Mindannyiunkat érint ez.

„A békéért való ima nem puszta formalitás, mint ahogy a békéért való küzdelem sem lehet az.”

Egyetértek a Szentatyával, hogy „a háború az emberi szívekben kezdődik, otthon, a családokban, a barátok között, aztán továbbmegy, és elterjed az egész világon”. Igenis tennem kell, amikor érzem, hogy olyasmi kúszik a szívembe, ami tönkre akarja tenni a békét bennem. Ahogy Ferenc pápa mondta, fel kell tennünk a kérdést: „Hogyan vigyázok én a békére a szívemben, a bensőmben, a családomban?” Óvni kell a békét, és két kezünkkel megteremteni mindennap. Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy hamarosan elmondhassuk: véget ért a háború. Véget ért a szívemben, a családomban, a környezetemben, a munkahelyemen és az egész világon!

Vezetőkép: Spányi Antal megyés püspök. Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye, fotó: Berta Gábor