A niceai zsinat 1700 éve kezdődött
Ezerhétszáz éve, 325. május 20-án vette kezdetét Niceában (ma Iznik, Törökország) a keresztény egyházak történetének egyik legfontosabb eseménye, a Nagy Konstantin római császár által összehívott első egyetemes zsinat.
A Római Birodalomban évszázadokig a görög alapokon nyugvó, más kultuszokkal kifejezetten liberális, a távoli istenségeket a római keretekbe integráló, a császárkultusszal kombinált politeista (többistenhitű) vallás uralkodott, egyesítve a vallásosságot és az állampolgári hűséget.
A rómaival monoteizmusa miatt összeegyeztethetetlen, sokkal szigorúbb erkölcsöt és a túlvilági üdvözülést hirdető zsidó és később a keresztény hitben az állam egyre inkább veszélyforrást látott és fellépett ellenük.
Az első keresztényüldözésekre az 1. század második felében, Nero alatt került sor, de ezek szervezetté csak a 3. századtól váltak. Diocletianus (284-305) rendeletei a keresztényeket kizárták a hadseregből, templomaikat lerombolták, vagyonukat elkobozták, sokan mártíromságot vállaltak hitükért.
A rövid polgárháborús időszak után, 306-ban hatalomra került Nagy Konstantin (Constantinus) felismerte, hogy a birodalom széthullásának megakadályozása érdekében új ideológiai alapra van szükség, amely egységesíti az eltérő nyelvű, kultúrájú, fejlettségű államot. Ezt az addig üldözött keresztény vallásban találta meg: a legenda szerint 312-ben, a végső győzelmét jelentő Milvius-hídi csata előestéjén egy keresztet látott az égben, az „e jelben győzni fogsz” felirat kíséretében.
A győztes ütközet után, 313-ban kiadott milánói ediktuma a közhiedelemmel ellentétben nem tette államvallássá a kereszténységet, de biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlását, visszaadta korábban lefoglalt vagyonukat, templomaikat, engedélyezte számukra a tisztségviselést.
A császár, aki maga csak halálos ágyán keresztelkedett meg, azonban megtartotta a római államvallás szimbólumait is, hiszen tudta: nem lehet csak keresztény alattvalóinak uralkodója, s egy ideig a kereszténység és a pogány vallás párhuzamosan létezett.
Azonban a keresztény tanítás sem volt egységes: fontos teológiai kérdéseket eltérően értelmeztek, különböző iskolák alakultak ki. Az egyházon belül már létezett egyfajta konszenzus Krisztus isteni természetéről, de a Szentháromság tana még nem volt dogma rangjára emelve. Az egyik legnagyobb hatású teológus, az alexandriai Arius azt hirdette, hogy Jézus nem egylényegű (homoousziosz) az Atyával, hanem annak teremtménye, legfeljebb hasonló (homoiousziosz) hozzá. A két szó közötti egy betű különbség a hit lényeges tételeit, a Szentháromság tanának értelmezését és a megváltást érintette, hiszen ha Jézus nem isteni, megváltása sem lehet teljes.
Az arianizmus gyorsan terjedt, Alexandriában már utcai zavargások törtek ki hívei és ellenzői között. A teológiai vitába egyre többen kapcsolódtak be, sorra születtek az Arius tanait elítélő vagy éppen azt támogató zsinati határozatok.
A disputa elhúzódása és terebélyesedése az egész egyházszervezetet veszélyeztette, különösen azután, hogy a milánói ediktum biztosította a szabad vallásgyakorlást. A teológiai és a nyomukban járó társadalmi ellentéteket látva a birodalom egységét féltő Konstantin 325-ben egyetemes zsinatot hívott össze Niceába, mert tanításaiban egységes, jól szervezett egyházat akart, amelyre támaszkodhat az államügyek intézése során.
Konstantin nem kívánta a teológiai kérdéseket eldönteni, de maga elnökölte a tanácskozást, arra hivatkozva, hogy ő viseli a főpap, a pontifex maximus címét. A zsinatra a becslések szerint mintegy 300 püspök érkezett, zömük a keleti tartományokból, akik teológiai kérdésekben jóval aktívabbak voltak. A nyugati főpapok közül kevesebben vették részt a tanácskozáson, közülük a legjelentősebb a cordobai Hosius volt, aki Konstantin tanácsadójaként a zsinat egyik vezetője lett.
A niceai zsinat egyhangú döntést hozott Arius tanainak elutasításáról. A határozatot a 220 püspökből 218 írta alá, a másik kettőnek sem dogmatikai kifogásai voltak, hanem egyházszervezeti okokból tartózkodtak. A niceai hitvallás kimondta: Jézus Krisztus egylényegű (homoousziosz) az Atyával, tehát nem teremtmény, ezért semmilyen értelemben nem mondható az Atyánál kisebbnek.
A Szentháromság és a krisztológia alapjául szolgáló dogma egységesítette az egyházat, és biztosította, hogy az ne szakadjon különböző irányzatokra a hittani viták következtében.
A niceai zsinat másik nagy hatású döntése a húsvét időpontjának meghatározása, mert addig a különböző egyházi közösségek különböző időpontban ünnepelték Krisztus feltámadását. A határozat húsvét időpontjának a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapot jelölte meg. (Bár a keleti ortodox egyház és a nyugati kereszténység napjainkban más – Julián-, illetve Gergely- – naptárt használ, a niceai döntés a mérvadó mindkettő esetében.)
A zsinaton a kánonjogot illetően is fontos döntések születtek, ezek többek között szorgalmazták a papi nőtlenséget, tiltották a papság áthelyezését és szabályozták az egyházi személyek viselkedésének normáit az egyházi tekintély és fegyelem megszilárdítása, az egyházon belüli hatalmi visszaélések megakadályozása érdekében.
A korai kereszténység történetének későbbi zsinatjai mind a niceai alapokra épültek. Ugyan az ariánus vallás a niceai zsinat után nem tűnt el, sőt egy ideig még erősödött is, az évszázad végére fokozatosan vesztett jelentőségéből.
A niceai rendelkezések hozzájárultak ahhoz, hogy a következő római császárok – a 360-363 között uralkodó, a római valláshoz visszatért „Hitehagyott” Julianus kivételével – egyre inkább a keresztény vallásra támaszkodtak.
A folyamat 380-ban tetőzött be, mikor I. Theodosius a thesszaloniki ediktummal államvallássá tette a kereszténységet.
Vezetőkép forrása: Wikipedia.org
