Ferenc pápa katakézise: Bárhol és bárhogy is vesztünk el, Isten mindig keres minket!

„Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.” (Lk 15,31-32).

A példabeszédek olyan történetek, amelyek a mindennapi valóságból merítenek képeket és helyzeteket. Ezért érintik meg a mi életünket is. A példabeszédek provokálnak bennünket, és azt kérik, hogy foglaljunk állást: hol vagyunk mi ebben a történetben? – kezdődik a pápa katekézise. Jézusnak ebben a leghíresebb példázatában találjuk meg az evangélium szívét, vagyis Isten irgalmasságát. Lukács evangélista szerint Jézus ezt a példabeszédet a farizeusoknak és az írástudóknak mondja, akik zúgolódtak, hogy Jézus bűnösökkel eszik. Ezért mondhatjuk, hogy ez a példabeszéd azoknak szól, akik elvesztek, de nem tudnak róla, és közben másokat elítélnek.

Az evangélium a reménység üzenetét akarja adni nekünk, mert azt mondja, hogy bárhol és bárhogy is vesztünk el, Isten mindig keres minket! Eltévedhetünk, mint a bárány, elgurulhatunk, mint egy pénzdarab, vagy elveszhetünk, mint ennek az apának mindkét fia.

Torz elképzelés, hogy csak szolgaként maradhatunk egy kapcsolatban

A szeretet mindig elköteleződés, mindig van valami, amit el kell veszítenünk, hogy találkozhassunk a másikkal. A példázatban szereplő kisebbik fiú azonban csak magára gondol, ahogy az a gyermek- és kamaszkorban előfordulhat. Hiszen sok ilyen felnőttet láthatunk, akik nem tudják megőrizni a  kapcsolataikat, mert önzőek. A veszély ilyenkor az, hogy könyörögni kezdünk szeretetért és elszegődünk az első jött-ment gazdához. Ezek a tapasztalatok adják azt a torz elképzelést, hogy már csak szolgaként létezhetünk egy kapcsolatban, mintha egy bűnt kellene kiengesztelnünk, mintha már nem is létezne igazi szeretet. A kisebbik fiú élete mélypontján arra gondol, hogy visszatér az atyai házba, hogy legalább néhány morzsányi szeretethez hozzájusson.

Rembrandt egyik híres festményének tanítása az anyai-apai szerető kezekről

Csak azok, akik igazán szeretnek minket, tudnak megszabadítani bennünket a szeretet e téves felfogásától. Az Istennel való kapcsolatunkban is pontosan ezt tapasztaljuk. A nagy festő, Rembrandt egyik híres festményén gyönyörűen ábrázolja a tékozló fiú visszatérését. A pápa két részletre külön utal: a hazatérő fiú kopasz, feje le van borotválva, mint egy bűnbánóé, de úgy is néz ki, mint egy kisgyermek feje, mert ez a fiú újjászületik. Aztán az apa kezei: az egyik férfi, a másik női kéz, hogy így jelezzék a megbocsátás ölelésében rejlő erőt és gyengédséget.

Az atya behívja idősebb fiát is és nyitva hagyja az ajtót, számunkra is

Az idősebb fiú a történetben azokat képviseli, akiknek a példabeszédet elmondták: ő mindig otthon maradt az apjával, mégis távol állt tőle, távol volt a szívében. Lehet, hogy ez a fiú is el akart menni, de félelemből vagy kötelességből ott maradt, abban a kapcsolatban. Ha azonban akarata ellenére alkalmazkodik, akkor elkezd haragot táplálni magában ellene, és ez a harag előbb-utóbb kirobban. Paradox módon az idősebb fiú végül azt kockáztatja, hogy kikerül otthonról, mert nem tud osztozni atyja örömében. Ám az apa kimegy őeléje is. Nem szidja meg, és nem inti a kötelességére. Csak azt akarja, hogy érezze az ő szeretetét. Behívja őt, és nyitva hagyja az ajtót, és ez az ajtó nyitva marad számunkra is.

Mert hiszen ez a reménység alapja: azért reménykedhetünk, mert tudjuk, hogy az Atya vár ránk, messziről lát minket, és mindig nyitva hagyja az ajtót. Kedves testvéreim, kérdezzük meg hát magunktól, hogy hol vagyunk mi ebben a csodálatos történetben. És kérjük az Atya Istentől a kegyelmet, hogy mi is hazataláljunk

– zárul Ferenc pápa nagyszerdai katekézise.