Spányi Antal: Sokszor hiányzik a fiúknak a férfias példa, az apakép
A székesfehérvári püspök novemberben fölkínálja a lemondását a pápának.
„Úgy érzem, hogy nagyon fontos a magyarságtudat erősítése is, hiszen a Jóisten ide teremtett bennünket, ide kötnek a gyökereink Szent István óta, nekünk ezért felelnünk kell, és erről számot kell adnunk” – mondta a Vasárnap.hu-nak Spányi Antal székesfehérvári püspök, aki 2004-es megalakulása óta vezérigazgatóként irányítja a Magyar Katolikus Rádiót. Március 25-vel távozik a posztjáról, helyét Fekete Szabolcs Benedek szombathelyi segédpüspök veszi át. Spányi Antal egyúttal a Katolikus Karitász elnöki feladatkörét is leteszi, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) döntése értelmében utódja Martos Levente Balázs Esztergom-budapesti segédpüspök lesz. Örömökről, sikerekről és a további feladatokról beszélgettünk az idén 75. életévét betöltő püspökkel.
– Hogyan búcsúztatták el – március 19-én, szerdán – a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőségének tagjai?
– A gyakorlat az volt, hogy általában minden héten a szerdai nap volt az, amikor itt, a fehérvári püspökségen szabaddá tudtam tenni magam, és el tudtam menni Budapestre. Az utam a rádióba vezetett, ott töltöttem az időmet, és intéztem azokat a dolgokat, amelyek az én feladataim voltak. A rádió műszaki vezetését, a műsorok szerkesztését nyilvánvalóan a megfelelő szakemberek végezték,
én arra próbáltam ügyelni, hogy a rádió hűséges maradjon az alapítás céljaihoz, a katolikus hithez, a katolikus egyház tanításához, ilyen szellemben készüljenek a műsorok,
illetve a munkatársak közössége ilyen szellemben éljen. Március 26-tól már az újonnan kinevezett vezérigazgató lesz az, aki e feladatokat viszi. A rádióban van egy kis kápolna, ahova vissza tudnak vonulni a szerkesztők. Sokféle zaklatottság is van egy rádióban, egy újságírónak, egy szerkesztőnek sokféle kihívással kell szembenéznie. Ez a kis kápolna egy kedves, csöndes hely, ahol alkalmuk van arra, hogy amikor szükséges, elcsöndesedjenek, és végiggondolják azt, amit éppen tenniük kell. Hála Istennek, szeretik a kápolnát és rendszeresen járnak is oda a munkatársak. A szokás az lett, hogy általában havonta egyszer tartottunk szentmisét. Úgy adódott, hogy most éppen szerdán, Szent József ünnepén tartottuk, ez alkalmas volt arra, hogy eucharisztikus közösségben búcsúzzunk el egymástól. Együtt imádkoztunk, nagyon visszafogott és egyszerű módon elköszöntünk egymástól.
– Említette, hogy elsődleges feladata volt az alapítás céljainak megfelelő működés. Melyek voltak ezek a célok, hogy látja, mennyire sikerült ezeknek megfelelni?
– Az elsődleges cél egy bizonyos preevangelizáció volt. A templomban hirdethetjük az igét, de ott azok hallgatják meg, akik többnyire úgyis hívők, vallásosak.
A preevangelizáció azt jelenti, hogy a társadalmat próbáljuk fölkészíteni az evangéliummal való találkozásra, a krisztusi üzenetnek a befogadására.
Egészen természetes, hétköznapi nyelven beszélünk a keresztény tanításról, azt az élet legkülönbözőbb területeire alkalmazva. Ezért a műsorfolyam, amelyet a katolikus rádió kialakított, nagyon színes, az élet minden területét felöleli. A kisgyerekeknek szánt mesemondástól, a fiatal szülőknek szóló gyerekneveléstől, az időseket érdeklő egészségvédelemtől kezdve sok minden van benne, még főzési tanácsadás, receptek is. Mindezt mindenkor úgy akartuk csinálni, hogy a rádió védje, őrizze, mutassa be a szép magyar nyelvet. Sokszor tapasztalja azt az ember – akár médiumokat hallva is –, hogy hadarnak a műsorvezetők, bemondók, nyilván sok mindent kell elmondaniuk, és ilyenkor az ember hajlamos gyorsabban beszélni. Ez nem szép. A magyar nyelvnek megvan a maga lendülete, ritmusa, dinamikája, mi ezt próbáltuk őrizni és megtartani. Úgy érzem, hogy nagyon fontos a magyarságtudat erősítése is, hiszen a Jóisten ide teremtett bennünket, ide kötnek bennünket a gyökereink Szent István óta, nekünk ezért felelnünk kell, és erről számot kell adnunk. Azt hiszem, hogy ezt a feladatot sikerült megvalósítani. A rádió fenntartója, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, így természetesen az MKPK elgondolásai, tanítása szerint kell ennek a rádiónak működni, és nekem nyilván feladatom is volt, hogy erre vigyázzak. Hála Istennek, ez soha nem volt nehéz. Nagyon fontosnak éreztük és érezzük, hogy a magyar nyelvvel együtt a magyar kultúrát is ápolhassuk. Ez az első perctől kezdve így volt, hiszen a rádió első vezetője, létrehozója tulajdonképpen Juhász Judit volt. Ő, akit azt gondolom, mindenki ismer az országban, és aki nagy rádiós múlttal beszél, aki nagyon szépen tudja a magyar nyelvet használni, a nyelvőrzőknek is fontos személyisége, ő volt az, aki a műsorfolyam struktúráját kialakította. Az idő múlott, az ő élete is más irányt vett, és egy újféle vezetésre kellett áttérni. A középhullámú sugárzásból áttértünk az ultrarövid-hullámú sugárzásra, amely jobb, tisztább hangzást biztosít, viszont azzal járt, hogy úgynevezett vételkörzeteket tudunk besugározni. Egy újfajta gondolkodásmódot kellett kialakítanunk, hogy a vételkörzeteket tágíthassuk. Most már az ország jelentős részén hallható a Magyar Katolikus Rádió ultrarövid-hullámon sugárzott adása.
– Ugyancsak lejár a megbízatása a Katolikus Karitásznál. Beszéljünk előbb arról, hogy mi az oka ennek a kettős változásnak.
– Ennek egyszerű az oka, idén 75 éves leszek: a katolikus kódex törvénykönyv azt írja elő, hogy a püspök 75 éves korában ajánlja fel a lemondását. Valamikor régen egy püspök élete fogytáig az egyházmegyéje püspöke volt, de ez már nincsen így, tehát 75 éves korban minden püspöknek és bíborosnak föl kell ajánlania a lemondását a szentatyának. Az ember ebben a korban nyilván már nem abban a dinamizmusban van, mint amiben esetleg 50 éves korában volt, ez természetes. Ezután is tud dolgozni, tevékenykedni, de nem viseli egy egész egyházmegye kormányzásának a terhét és felelősségét. A püspök kap különböző feladatokat az egyházmegye irányításán túl. Nekem a Székesfehérvári Egyházmegye szervezése, irányítása volt az elsődleges felelősségem. Ehhez kaptam a katolikus rádiót, mindig hároméves időtartamokra. Ez a kinevezésem újra és újra megújult. Most lejárt az utolsó három év. A Katolikus Karitásznál az történt, hogy az országos igazgató, Écsy Gábor kanonok úr azt mondta, ő ettől a munkától visszalépne. Nagyon sokat dolgozott, nagyon sok új irányt vett az ő vezetésével a karitász; nagyon sok projektet dolgoztak ki, nagyon sok embernek tudtak segíteni Magyarországon és határainkon túl, egészen nagy messzeségekbe is eljutottak, a katasztrófahelyzetekben ott voltak mindenhol, ahol erre szükség volt. Nagyon izgalmas része a Katolikus Karitász munkájának az orvosmisszió, amikor a határokon túlra mennek el az ebben résztvevő orvoscsapat tagjai, és ott gyerekektől felnőttekig mindenkit megvizsgálnak, akinek erre a segítségre szüksége van. Ki kellett nevezni egy új országos igazgatót, és én ekkor azt gondoltam, hogy noha még vihetném fél évig a magam feladatát, de talán praktikusabb, ha az új igazgató egy új püspökkel indulhatna el. Ezt a gondolatot a püspöki konferencia tagjai is magukévá tették. Persze a kapcsolatom nem szakad meg a karitásszal, hiszen a Székesfehérvári Egyházmegyei Karitásznak természetesen továbbra is vezetője vagyok. Van ennek is egy civil irányítója, de én felelek érte, amíg a hivatalomban vagyok mint püspök.
– Amikor legutoljára itt beszélgettünk, szóba is került egy kárpátaljai orvosmissziós út, elmesélt egy különleges történetet egy kisfiúról, akinek egy szemüveggel segítettek; korábban nem vették észre Ukrajnában, hogy rosszul lát. Ezek az említett orvosmissziós látogatások okozták Önnek a legnagyobb örömöket, élményeket a Katolikus Karitásznál?
– Az, amit a múltkor elmeséltem, annak a megtapasztalása, hogy az a szegény kisfiú fölkiáltott, hogy „látok!”, valóban egészen megrázó élmény volt. A karitászban az ember jó élményeket kap, mert bár találkozik a szegénységgel, a nyomorúsággal, a bajjal, de jólesik, hogy segíthet. Tudunk valamit segíteni. Sok apró dolog van, ami mutatja azt, hogy ezt a munkát mennyire fontos csinálni, és mennyi áldás van rajta. A sokféle projekt közül az egyik arról szól, hogy vetőmagot adunk az embereknek. Cserébe elvárjuk, hogy ültessék el, és gondozzák. Egyik alkalommal, amikor ezeket a magokat adtuk, elmentünk egy helyre, ahol örömmel fogadták a vetőmag-ajándékot, majd amikor azt mondták, hogy most elültetik, kérték a mi segítségünket is. Kaptam én is egy kapát, nem nagyon értek hozzá, de mondták, és láttam is, hogyan kell, úgyhogy csináltam. Elültettük a magokat, betakartuk, elköszöntünk és eljöttünk. Eltelt néhány hét, bennem ez egy kedves élmény volt, de aztán ezer dolog jött az életbe, és ez úgy elmaradt. Később valaki zöldségeket hozott, és mondta, hogy ez abból van, amit én is ültettem. Kedvesek voltak, nem felejtették el, és ezzel próbálták bizonyítani, hogy az a munka, amit ott elvégeztünk, az a segítség, az nem volt hiábavaló, az hozott gyümölcsöt: megteremte a zöldséget, és azáltal annak a családnak egy kicsit könnyebbé vált az ellátása. Ezer ilyen dolog van, amikor betegeken tudunk segíteni, amikor abban kérnek segítséget, hogy hol lehet egy idős embernek helyet találni, hogy gondozzák átmenetileg vagy hosszabb ideig. Gyerekeknek a táboroztatása nyaranta, ukrán gyerekeket is táboroztat a karitász. Itt egy hétre elfelejthetik az otthoni szörnyűségeket – reméljük, annak most már majd lassan vége lesz –, felszabadultnak látni őket, az is nagyon nagy élmény.
– Visszatérve a püspöki, egyházmegyei szolgálatra: Most novemberben, amikor 75 éves lesz, benyújtja a lemondását?
– Természetes, fölkínálom.
– Mire számít, mi történik?
– Arra számítok, hogy az én munkám itt, ebben a vonatkozásban véget ér. Remélem, hogy megtalálják az utódomat, én pedig beköltözök a papi otthonba, ott fogok majd élni, és a plébániákon, ahol kell, vagy az utódomnak, hogyha igényli, és ha tudok, akkor segítek.
– És hogyha nem kerül elfogadásra?
– Ha a szentatya azt mondja, hogy most nem, akkor az eljárás azt mondja általában, hogy végezzem a munkát további intézkedésig, a hivatali státuszom pedig apostoli kormányzóvá változik. Az apostoli kormányzó püspök, mint ahogy püspök vagyok most is, a jogköröm lenne más, mint egy ügyvivő kormány, talán így lehetne mondani: nagy változásokat, nagy célokat én akkor már nem jelölhetnék ki, mert az a feladat már a következő püspököt illeti. A mindennapi ügyek irányítása, a mindennapi feladatok ellátása lenne a feladatom. Akár így lesz, akár úgy, készen állok az elfogadására.
– Térjünk is akkor egy kicsit be a Székesfehérvári Egyházmegyébe. Csütörtökön beszélgetünk, tegnap, szerda este, Szent József ünnepén az édesapák kaptak áldást a székesfehérvári szemináriumi templomban. Mit jelent számukra egy ilyen gesztus? Ilyenkor többen vannak a misén?
– Nagy hagyománya van az anyák napjának, és nagyon fontos, hogy az édesanyákat megbecsüljük, megtartjuk az anyák napi ünnepséget május első vasárnapján. Bennem viszont mindig volt egy bizonyos hiányérzet:
Hol vannak az apák? Ők is fontosak, és mennyire, hogy fontosak! Sokszor hiányzik a fiúknak a férfias példa, az apakép, a férfi ideának a megélése nincs előttük.
Így lett a Székesfehérvári Egyházmegyében Szent József napja az édesapák ünnepe. Ilyenkor ünnepi szentmisét tartunk Szent József tiszteletére, ezúttal is az ő példáját próbáltam bemutatni, majd a szentmise végén közös áldást kaptak az apák, a férfiak. Ezután sokan maradtak a személyes áldásra is. Néztem is, hogy a sor nagyon hosszú, de tévedtem, mert a sor annál is hosszabb volt, csak jórészük bent maradt a padokban, nem akartak sokáig állni. Vagyis igen, ilyenkor sokkal többen jönnek, úgy láttam, hogy minden hely foglalt volt. Megható volt látni, hogy fiatalok és idősek egyaránt megindultan jöttek oda, és megtapasztalták, hogy személyesen kapnak valami kegyelmet, valami áldást az életükben, sokaknak a szemében a könny is megcsillant, éreztem, hogy érdemes ezért ezt az áldozatot, fáradságot vállalni. Az előző évek tapasztalatai is ezt mutatták. Hasonló személyes alkalom ez a hívek számára, mint amikor Vértessomlón, Sarlós Boldogasszonykor megáldjuk azokat a családokat, akik gyermeket szeretnének. Ugyanezt tapasztaljuk Alsószentivánban októberben az idősek, a nagyszülők zarándoklatán. Ercsiben, ahova a jegyeseket, a házasságra készülőket hívjuk meg, vagy a Lourdes-i Szűzanya ünnepén, február 11-én, a betegek napján, amikor az öregek megkapják a betegek kenetét. Ezek olyan alkalmak, amikor azt tudja megélni a hívő, hogy vele személyesen törődnek. Nem egy vasárnapi szentmise, ahol papként szólok mindenkihez: kisgyerekhez, öreghez, családhoz, magányoshoz, beteghez, egészségeshez. Nagyon szép ilyen alkalmakon, amilyen az édesapák személyes megáldása is volt, hogy átérezhetik a hívek egyenként, hogy itt most
„én vagyok a középpontban, most énmiattam van ez az egész ünnep”.
Vezetőkép: Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Hirdetés
